csabor szerkesztőség által kiemelt fórum üzenetei

Mölltal 2012.04.20-22.

Zsenge gondolatok a tavaszról némi évadzáró síeléssel keverve.

Múlt hét végén megígértem, tehát most ismét visszatértem egy rövid hétvégére Mölltalra.

Mint már számtalanszor bebizonyosodott elindulni nem könnyű. (nekem néha megérkezni is nehéz)
Szükség van a síelésre. Az utóbbi időben problémáim voltak a melóban. A tisztelt megrendelő a dolgok normális átgondolására szánt szürkeállomány hiányát rosszindulattal és arroganciával kívánta pótolni. Én régimódi ember vagyok, akinél még számít az adott szó. Megviselt a dolog. Nagy küzdelemben nyertem egy csatát, de a végső döntés valószínűleg a bíróság kezében van. Nem szeretem a felesleges küzdelmet, ezért megzökkent agyamnak pihenésre volt szüksége. Tehát síelni kell. Nálunk az indulás, mint említettem néha nem sima. Csütörtökön hazaérkezve a csatanyerésből üldögélni kívántam egy darabig. Nem volt bennem az a korábbiakra jellemző pezsgés indulás előtt. Jó néha lassan kiereszteni a gőzt, csinálni a fejben egy nagy ürességet, hogy szép komótosan valami mást, normálisat töltsön a helyére az ember. Én is csak ültem málén, gyakorlatilag lecsökkentett életfunkciókkal, néha ittam egy pohár pezsgőt, miközben első feleségem röpködött a szoba légterében és csomagolásra unszolt. Nagy aktivitás nem volt jutalma.
Korán kívántunk indulni, mert érzésem szerint a napba még egy délutáni csúszka belefért. Reggel frissen, zúgó fejjel felébredtem, s elintéztem a rám rót dolgokat a családi munkamegosztásból. Becsomagoltam a léceket, sisakokat, bakikat, s beraktam a kocsiba. Levittem a csomagokat, természetesen elhelyeztem a megfelelő helyeken a késeket, gyógyszereket, dugóhúzót, szerszámokat. A kijelölt, legközelebbi helyre parkíroztam a kocsival, s eldugtam a garázsba feleségem kocsiját. Kivettem az újságot, beállítottam a GPS-en az úticélt, ellenőriztem a biztosítást. Visszamentem s láttam, első feleségem egy száll testápolókrémbe öltözve fogat mos. Nyugodtan visszamentem a kocsihoz, s elkezdtem egy vaskos újság olvasását. Nem is indultunk olyan későn!

Igazi tavasz volt. Gyönyörű napsütés, kellemes út, s a tavasz jeleként a madarak csiripelésébe a traktorok dugattyú csapszegeinek ritmikus kopácsolása üdítően vegyült el. Faltuk a kilométereket, s a szendókat.
Nekem a síeléssel szemben vannak elvárásaim. Ezért cserébe áldozatokat is hajlandó vagyok hozni. Problémát jelent nekem, hogy ilyenkor, amikor ragyog fenn a nap, a mezők zöldje Lucrécia Borgia mérgének zöldjét kenterbe veri, valahogy azért jelezni kéne, hogy mi nem csak bóklászunk csélcsapon, nem egyszerű túristák vagyunk, hanem síelni megyünk. Így kettesben a léceket a kocsiban tartjuk (volt olyan barátom, aki úgy vett lécet, hogy beférjen a kocsiba. Mi rájöttünk, hogy hosszában méretesebb léc is elfér.), tehát nem rakunk fel bokszot. Valamivel még is jelezni kéne a síelési szándékot. Azt hiszem életem hátralévő részében megfelelő időtartamot szánok a probléma megoldására. Természetesen más revolúciós elképzeléseim is vannak a síelés területén. Foglalkozni kívánok a változtatható lejtőszögű sípálya megvalósításával, amelyet a nap beesési szögének megfelelően lehetne állítani, hogy délben ne kásásodjon a hó. Kicsit nehéz a hómegtartás és a síelés szempontjait összehangolni, de nekem van időm. Pusztán személyes indokból kívánom megoldani a távirányítóval bekapcsolható síbaki megvalósításának kérdését.

Ily gondolatok kavarogtak kiürült fejemben miközben megérkeztünk célunkhoz.

Ahogy kinéztem a kormány mögül meglepődve tapasztaltam, hogy a napsütésből hóesés lett. A gleccservasút megállójánál olyan nagypelyhekben hullt a hó, hogy kiszállva a kocsiból el kellett ugrani a pelyhek elől, mert agyonnyomták volna az embert. A webkamera képe sem ígért semmi jót, mert nem láttunk a képen semmit. Sőt az sem volt biztató, hogy a pénztáros csaj a nevetéstől leesett a székről, amikor megkérdeztem milyen idő van fenn. Úgy döntöttünk aznap nem megyünk fel. Szóval megint igaza volt a feleségemnek, kár volt sietni.

Visszaereszkedtünk Flattachba. A szállásunk a magyar (a sihun is hirdetett) Alpenblickben volt. Múlt heti híradásomban lehúztam az Apartmenhaus Edelweiss nevű szállást. Most éreztem, hogy mennyire igazam volt. Nem célom sem anti, sem népszerűsítő reklámot csinálni, de amit az Alpenblickben megígértek azt be is tartották. Korrekt berendezés, kedves magyar nyelvű személyzet, kitűnő fogadópálinka, magyar TV műsorok, s minden egyéb földi jó. Igaz nem volt repülőtéri transzfer, de cserébe, mint egy barátom mondaná gombokért adták a szobát, olyan olcsó volt. Mindenkinek tudom ajánlani.

Flattach kedves kis falu. Minden olyan rendezett, mint a szokásos ausztriai falvakban, sok különleges látnivaló nincs benne. Férfiemberek a virágboltba ne engedjétek be az asszonyt! Mi a központban lévő hotelban vacsoráztunk. Finom, bőséges és olcsó kaját adnak. Vendéglátósok.

Másnapra jobb időt jósolt a bergfex, s igazuk is lett. A hegyen szemerkélő hó, s egyéb tekintetben változó időjárási körülmények voltak. Nem voltunk sokan a hegyen. Ha egy kis túlzásba esem, azt mondom minden pályakilométerre esett egy síelő. Persze nem ment minden pálya. Nem mentek reggel a 13-as, 14-es pályák, s egész nap nem mentek 12-es pályák. A többi pályán a kemény alap fölött pár centis puha hóréteg volt. Kicsit tapadós, de használható. Nyugodtan lehetett csúszkálni, nem zavart a tömeg, s a pályakezelést végző ratrakok vezetőivel is vidáman integettünk egymásnak. Nagyon változó volt az idő, soha nem tudta az ember, hogy a következő lecsúszásnál milyen körülményekkel találkozik. Lehetett napsütés, vagy nagy köd. Jellemző, hogy egyszer, amikor kijöttünk a hüttéből (a magány miatt mentünk be, mert társaságra vágytunk) a gleccser napsütésben fürdött. Gondoltam végre egyszer tiszta időben jöhetek le. Rohantam a felvonóhoz, de mire felértem már eluralkodott a tejfehérség, s megint a lábammal látva kellett lecsúszni. Mikor reszkető inakkal megálltam alul, visszanézve láttam, hogy megint süti a nap a hegyoldalt. A nagy hó mindenhol érezhető volt. Nem volt meleg, s a néha előbukkanó napsütés ellenére sem voltak sokkal tapadósabbak a pályák, mint reggel. (érzéseim szerint végig kicsit fagypont alatt volt a hőmérséklet) Természetesen ekkora tömegnél buckásodásról szó sem eshetett. Többször volt, hogy az egész pályán úgy mentem le, hogy nem találkoztam senkivel. Ha nem lett volna olyan változékony az idő még örömsíelés is lehetett volna a dologból.
Közben teszteltem a telefonomra feltöltött iSki Trackert. Jól működött. Egy olyan amatőrnek, mint én bőven elég információt szolgáltat. Én például megtudtam, hogy ha a feleségemmel síelek az átlagsebességem több mint 25 km per órával kevesebb, mint ha ugyanezt egyedül csinálom.
Végül a tapadós pályák megviselték a lábamat, ezért lejöttünk a hegyről. A körhütte előtt érdekes látvány fogadott. Az osztrákok egy röplabdaapályát állítottak fel, s teljesen szabályos meccset vívtak. Már ha szabályosnak lehet azt mondani, hogy néha valaki egy korsó sörrel körbejár, s mindenkibe beletölt egy kis folyadék utánpótlást. Közben üvöltött a zene, s mindenki a zwancig centiméter című örökbecsű művet énekelte, természetesen ugrálva. Nyelvtudásom nem elegendő a fordításhoz, de ha a dal arról szól, amit sejtek, akkor igazán mély és magvas mondanivalóval van dolgunk.

Vasárnap ismét kezdődött a szokásos rossz idő. Már a faluban is esett az eső, az alsó állomásnál pedig komoly eső volt, néha hóval vegyítve. Ez a kép fogadta azt a kb. 15 autónyi síelőt, akik megjelentek a reggeli felmenetelnél. Mindenki azt találgatta, hogy a középső részen hó vagy eső esik. Nyelvi probléma nem merült fel, mert a kevés jelenlévő legalább fele magyar volt. A probléma megoldódott. A felső részen hóvihar tombolt. Kiderült, hogy esély sem volt a pályák megdolgozására. Aki szereti a szűz havat az itt kedvére kiélhette magát, már ha látta a havat. Fújt a szél kegyetlenül, s mindenki szűz havon járt, mert két percen belül befedte a szél a nyomokat. A havazás és a köd miatt ismét emlékezetből kellett mennem. Az egyensúlyi központ teljes tanácstalansága miatt érdekes tapasztalatokban volt részem. Szemüveges lévén még rosszabbul láttam, mint mások. Így ismét jelentkezett a szédülés, s az állok, mégis úgy érzem, hogy megyek érzés. Borostámon megfagyott a hó, s meleg italra vágytam. Csak néhány kört szenvedtem, s kora délután levonultunk a hegyről. Úgy nézett ki, akkor kezdett javulni az idő.

A hét végén kb. 30 cm hó esett. Az idő nem volt meleg, tehát a hó meg is maradt. Megint egy tanulság, jövő héten kellett volna jönni.

Nekem véget ért a szezon. Elindultam hazafelé. Végig szakadó esőben, amely idővel szakadó, emlékeztető hóesésbe ment át. Egyből eszembe jutott, hogy már lecseréltem a téli gumit.

Mindenkinek minden jót! Jövő hét végén előveszem a bicót!

Mölltal 2012.04.13-15.

Az egyre erősödő, selymes tavaszi napsütés vidáman mosolygott le a zsengén zöldülő hegyoldalakra. Fényes kedvét nem befolyásolta, hogy a melegedő tavaszi eső apró cseppjeivel nagy lendülettel mosogatta le a környékről a tél morcona nyomait. Pedig a tél még izgatottan toporgott a magasabb helyek lejtőin, s néha fehér ködbe borította a tájat, jelezve, hogy véglegesen még nem hajtotta meg fejét a tavasz előtt.
Ha Stani a fórum lírai lelkű poétája írta volna ezt a beszámolót a Mölltalra vezető út leírása valahogy így festett volna. De ezt a beszámolót én írom, s így egyszerűen a dolgot elintézem azzal, hogy cefet áprilisi idő volt. Hol sütött a nap, hol esett az eső, hol köd volt, de odaértünk!
Mielőtt a nemes célból elvégzendő sporttevékenységünkről beszámolnék néhány szót a szállásról. Hálóhelyünket neten foglaltuk, Flattachban az Apartmenhaus Edelweiss volt a kiválasztott. Két-három személy részére ajánlott stúdió apartmant foglaltunk, ketten a cimborámmal nagyon gyorsan és zökkenőmentesen. A szállást nem volt egyszerű megtalálni, mert Flattachban a házszámozás és az utcanevek kicsit lazán kezeltek. Semmi sem utalt rá, hogy ez egy apartmanház. Nem volt felirat, nem találtuk a 24 órás recepciót, a teniszpályát, a reptéri transzfert, a szaunát, a szépségszalont, a pénzváltót, a kerékpár és az autókölcsönzőt, a bankautomatát, a grillezési lehetőséget, s így tovább, de már nem akarom sorolni. Találtunk viszont egy cédulát az ajtóra ragasztva, hogy a szobánk az első emeleten van, s egy telefonszám is oda volt írva, ha valami bajunk lenne. A szobába érve láttuk, hogy bajunk az van. Gyermekkoromban nem vettem zokon, ha a komornyik rosszul törölte meg az orromat, tehát itt sem érdekelt, hogy a konyha felszerelése elég szegényes, s azon is felül tudtam emelkedni, hogy a szobán lévő ablak nincs fél négyzetméter, s ezért állandóan villanyfényben kell lenni, vagy az ígért erkély helyén egy forgácslap zárja el az ajtót. Viszont az már rosszul esett, hogy a 2, 3 személynek szánt szobában egy kihúzható kanapé szolgált ágy gyanánt, amin ha hosszában feküdtünk rá még az én lábam is térdtől lelógott, pedig nem öles termetemről vagyok híres. Ha viszont keresztben feküdtünk az ágyon, akkor a kb. 120 cm-es szélesség elég komoly összebújást tételezett fel. Felhívtuk a megadott telefonszámot, ahol egy női hang közölte, ő nincs most a városban, s különben sem mondtuk, hogy milyen nemi összetételben érkezünk. Talán holnap reggel tud adni egy pótágyat. Nem állok messze a grafomániától, de inkább nem írnám le, mit mondtunk neki. Talán ezért este megjelent a hölgy egy kempingággyal, s nem is sok pótdíjat számított fel érte. Többet nem hiszem, hogy foglalkoznia kellene velünk.

12 után értünk a parkírozóhoz. Kellemesen szép idő, kb. 9-10 fok, s kevés autó. Néhányan jöttek kifelé, de ennek akkor még nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget. Már csak fél óránként megy a vonat, tehát nem mindegy mikor ér oda az ember. Gyorsan felvonatoztunk, s felvonóztunk a panoráma étteremhez. A tömeg méretére mi sem jellemzőbb, mint, hogy a kis presszórészt mi nyittattuk ki, mert inni akartunk egy pohár csapolt sört. Kilépve a hüttéből láttuk, hogy a sör habja valami malőr folytán kint is mindent elöntött. Olyan köd volt, hogy az ember a léce hegyét nem látta. Esett a hó, s amikor leért elég ragadós volt.
Szokás szerint a 9-es piroson melegítettünk be. Nem tartozik a kéjhömpölyök közé néhány méteres látótávolsággal síelni. Nem sokan voltak a pályán, ezért a többi síelő mozgásához sem tudtuk igazítani az irányunkat. Én azt hittem, hogy a 9-es pálya vonala be van égetve a retinámba, mint öreg monitorba a WINDOWS zászló. Néztem a karókat, hogy le ne térjek a pályáról, ennek ellenére két karó között elmenve, az tűnt fel, hogy azok nem a pálya két oldalát jelzik, hanem az egyik oldal szélét. Ezt a lábam súgta meg, szerencsére, mert természetesen nem a hegy felé, hanem a szakadék felé tévedtem ki.
Gondoltam az izgalmakat kipihenjük a gleccseren. Szerencsére megtaláltuk a felvonót, s amikor élesen befordult balra ki is szálltunk belőle. Úgy gondoltam a házitehéntej sűrűségű ködben jobb, ha a szélső kékeken megyünk le. Lazán elcsúsztunk balra, s ott ért a meglepetés. Arra még nem járt senki, sőt még ratrak sem. A 30-40 centiméteres friss havat a ködben nem akartam bevállalni, ezért arra gondoltam, mert vissza ugye nem megyünk, egy enyhe esésvonalon visszacsúszunk jobb felé, s ott talán találunk valami pályát. Csúsztunk a tejben, s egyszer csak azt éreztem, hogy szédülök. Azt hittem még csúszom, de valójában már álltam, illetve rövidesen feküdtem a hegyoldalon. Nem vagyok egy gyáva ember, s itt nem is tudtam megijedni a saját árnyékomtól, de nem volt világos elképzelésem a lejutás módjáról. Azért a sok kanyargással szép lassan sajttá köpültük a tejet, s lejutottunk. A nap folyamán egyszer tudtunk úgy lemenni a 9-esen, hogy vagy 100 méterre láttunk.
Másnap a helyzet hasonló volt. A 12-es pályákat tudtuk használni valamennyire, tudjátok azt a részt, ahol a magyar Tarzannő mászott a vezetéken.
A harmadik napot már kihagytuk. Ha gleccserre megy az ember nézze meg az időjárás jelentést. Nem volt olyan hideg, mint jelezték, 0 fok körül volt érzésem szerint a hegyen a hőmérséklet, de a köd az nagyon bejött. Biztos lesz még jó idő is, s akkor minden jó lesz, mert hó még van bőven. Én jövő hét végén újra megyek. Sajnos a Duisburger hütte már nem működik.

Csabor aki nem szeret tejben fürödni

Dachstein West

2012. 01.31-02.04.

Valami retteneteset szimatolok a levegőben. Minden rendben van, s ez fölöttébb gyanús! Nem adtam fel elveimet, csak egy kicsit. Úgy döntöttem, hogy most a síelésnél viszonylag korán indulok, s majd néhány órát csúszkálunk valahol. Erre előző este viszonylag normális időben (este 7) hazaérek, 9-re a kocsiba minden bepakolva, s így áll ugrásra készen a garázsban. Otthon is gyűlnek a táskák, bőröndök, s a nagy felindulásban első feleségemmel kedélyesen elszopogatunk egy üveg bort. Látszólag semmit nem hagyunk itthon, minden rendben, se ez aggodalommal tölt el. Nem így szokott ez menni!
Reggel simán elindulunk Dachstein West irányába. Semmi baj, s ettől reszketni kezdek.
Régi barátaimmal leszek néhány napot. Ők hajnalban indultak, mert azért annyira nem régi barátok, hogy minden szokásomat átvegyék.
Az autó falja a kilométereket, az idő szép. A kocsiból kinézve az időjárás még melegnek is tűnik. Arcom derűs, még havat is látunk útközben.
A többiek Tauplitzban síelnek. Én kidagadó mellkassal döngetek tovább, valami másra vágyom. Már olyan utakon megyünk, hogy alig fér el az autó, s imádkozom, ne legyen senki szemben, mert akkor olyan nagy küzdelem lesz mint Litle John és Kevin Costner között a pataknál! Végül Krippensteinbe érünk. Beállok a parkírozóban lévő 12 autó mellé, s kiszállunk.
Kedves síelő barátaim és egyéb kihívásokkal küzdő egyedek, vessetek meg, köpjetek le, síbakimat öntsétek tele forró ólommal, léceimből faragjatok evőpálcikát, de én akkor már tudtam, hogy aznap nem síelek. A szél fújt, mint egy honvédzenekar, s a hegyről lecsúszó emberek arcára a piros pozsga mellé odafagyott a mosoly. Pedig az egész roppant kedves hely. Hegyek magasodnak szerteszét, csodálatos túraútvonalak vannak errefelé, s akad két sípálya is az egyik kicsit kezeletlen, a másik nem kicsit. Van itt minden időben minden. Sielés, túrasí, túrázás, klettersteig, vadvizelés, már a csónakos fajtából, s minden természetközeli földi jó. Mégis valami gyermeki báj leng be mindent. A pénztár olyan, mint Planaion a WC. Minden maga a természetesség és az egyszerűség. Valami érdekes gondolkodás vezet ahhoz, hogy oda építsenek hüttét, ami csak gyalog és túrasível közelíthető meg. A sportboltban (ami egyben egy másik hütte, posta, gépház és valószínű csillagvizsgáló is) mindjárt erős alkudozásba kezdtem két pár hótalpra. Egyszerű népek laknak itt, nem viszik túlzásba a dizájn elemeket, olyan nyelvet beszélnek, ami nem magyar, de a német anyanyelvűek sem értik szerintem. Mondjuk ezen felül lehet emelkedni, ha az ember egy forralt borért és egy sörért fizet 5 eurót. Akkor már az sem baj, ha nem értem. De azért furcsa a világ. Az első két ember akit megszólítottunk magyar volt, szóval mi azért ott vagyunk. A táj gyönyörű, én ma nem síelek, de még visszajövök ide időjárásilag nyugalmasabb időkben, amikor majd nem lesz minden rendben a fejemben.
A kitérő után megérkeztünk szálláshelyünkre Hallstadtba. Ez egy több mint 7000 éves bányásztelepülés, amely lepődjetek meg a Hallstadti tó partján terül el. (egyre nem jöttem rá, de a vadkacsák és a sirályok biztos tudják: miért nem fagy be ebben a cudar hidegben a tó?) A tó hatalmas sziklák szorításában hullámzik, helyzetéhez mérten nyugodtan. S egyik ilyen szikla oldalában kapaszkodik nagy elszántsággal Hallstadt városa. Első pillantásra őrület volt ilyen helyre várost építeni, de hát itt volt a bánya, itt volt a munka. A hely olyan kevés, hogy szinte egymásra támaszkodnak a házak. A temető is apró, s itt is alkalmazzák a hegyvidéki temetők szokásait. A halott a földbe kerül, majd néhány év múlva, ha kell a helye, csontjait kiássák, koponyájára ráfestik nevét, s egy kis kápolnában halmot képző többi csont és koponya közé helyezik. Első pillantásra borzongató, de belegondolva, hatalmas együttélést jelent a természettel, s az ősök maradéktalan tiszteletét. A városka nem nagy. Talán 15 percbe is beletelik, míg az ember komótosan végiglépdel egyetlen szélesebb utcáján. Itt nincs autó, csak ha a városban rakták össze. Komolyan a város határában sorompók, s senkit sem engednek be kocsival. Körben nagy parkírozók, s még egy alagutat is építettek, hogy a forgalom elkerülje a várost. Természetesen a világörökség része, s már a világökörség része is, mert a kínaiak mindent lemértek, s építenek maguknak egy Hallstadtot. Szóval az egyéb termékek koppintásán túl, már feltalálták a város koppintást is. Itt nem ez a főszezon, de most is sok turista van, s természetesen mind kínai. Gurulós bőröndjeiket sétáltatják az utcán, s közben fényképeznek. Van mit. Ha valakit erre vet síelési szenvedélye ne felejtse el megnézni ezt a kis ékszerdobozt.
S ha már síelésről beszéltünk közelítsünk is arrafelé. Beszámolóm csak hazaértem után jelenhet meg, mert a szállodában a recepciós az internet wo kérdésemre azt felelte, hogy turist büro. Ekkor ittam az első páleszt.
A síterep a szállástól vagy tízenegynehány kilométerre van. Könnyed kis kiruccanás, mire bemelegszik a vas, már ott is vagyunk. Első nap nagy lendülettel vetjük magunkat a küzdelembe. Kell is a lendület, hisz a kocsi hőmérő mínusz 14 fokot mutat. De sebaj, a nap néha kimászik a felhők mögül, s a szél (a síelők legnagyobb barátja, vagy ellensége, nem kívánt törlendő) most kegyes hangulatban leledzik, s nem nagyon strapálja magát. A terepet már verbálisan ismerő barátaim laza mozdulattal beállnak egy magánparkírozóba, de ott nincs hely. Irány a nagy parkírozó. Gosauban vagyunk. Tömeg nincs. Tanulópályák, elkerített részek, de már indulunk is felfelé. Egy négyüléses ülőszékes kapaszkodik délcegen felfelé. Majd meggondolja magát. S itt olyan történt velem, mint még soha. (pedig ez nagy szó) A hangosbemondó közli, hogy langsam, s a felvonó elindul hátrafelé. Nem sokat, vagy 100 métert. Nem mondom, hogy ez minden nap megesik velem. Végül nagy nehezen elindulunk.(ebben biztos szerepet játszott az is, hogy első feleségem már fizet fakasztott a kapaszkodóból) A hegy közepén vidáman kiszálltunk, s átcsúsztunk a következő felvonóhoz. (G1-G2) Ez már zökkenő nélkül felvitt a Hornspitzre. Gyönyörű pályák, növekvő remények. Gyakorlatilag az első egy-két órában mindenféle gondolkodás nélkül síeltünk amerre állt a lécünk eleje. Mindenfelé gyönyörűen kezelt remek piroskák terültek el. A hidegben gyönyör volt hallgatni a léc brummogását a fagyott havon, ilyent talán még Pege Aladár sem tudott pengetni a bőgőjén. (bár ő mindent tudott mi zenében szívemnek kellemes)
Az első órák bódulata után elhatároztuk, hogy körülnézünk.
Nekem is rendbe kellene szednem a gondolataimat, mint körülnézés után az irányvonal meghatározást, mert rendes beszámoló nem lesz ebből, legfeljebb egy örömóda.
Akkor szedjük sorba.
Három teljes napot csúszkáltunk a vidéken, ahol a népesség főleg cseh, szlovák, lengyel és magyar szórványokkal. Az első napon, mint azt már kikotyogtam a kocsi hőmérője -14 fokot mutatott. Második nap reggelinél a pincérlány kikotyogta, hogy a hegyen -19 fok van s közben reszketve rázta a bőrgatyás popóját. (mondjuk én nem fáztam, mert a sihutól kapott aláöltöző volt rajtam) Harmadik nap reggel éreztük, hogy hidegebb van, mint előző nap, a pincérlány sehol, biztos megfagyott. A rádió hideg rekordok megdőléséről regélt (Innsbruck -31 fok). Szóval a harmadik nap hosszabban nem lehetett csúszni, mert megfagyott az ember arca. De szerencsére egyik nap sem fújt nagy szél, néha a nap is kisütött, szóval némi belső fűtéses rásegítéssel minden elviselhető volt, sőt. Negyedik nap korán hazaindultunk, mert olyan hír jött, hogy a katasztrófavédelem riadót fújt, s embernyi havak lesznek otthon. Mire befejezem a beszámolót kiderül, hogy a katasztrófavédelem csak pozicionálja magát, vagy sikerült megvédenie a katasztrófát. Majd számolom útközben a hótolókat.
Ittlétünk alatt mindig remek hóviszonyokkal találkoztunk. Volt egy-két hely ahol délutánra kicsit lenyomták a havat, de komoly buckásodás és jegesedés nem volt. Mindenhol sok volt a hó, pályán s azon kívül egyaránt. Ahogy hidegedett az idő úgy váltak egyre csúszósabbá a pályák. - 20 fok fölött már úgy csúsztak, mint a román olaj. Komolyan, érezhető volt mennyivel jobban megy a léc a hidegebb havon. A pályamunkások remekül dolgoztak, ezért minden nap remekül előkészített pályák fogadtak bennünket. s mivel tömeg nem nagyon volt ez a nap végére is így maradt. Nagyon jó érzés egy pályának elvenni a szüzességét. Volt olyan, hogy még délben is találtunk olyan pályát amin aznap mi mentünk először. No igaz ez nem egy főközlekedési útvonal volt, hanem inkább amolyan Ho Sih Minh ösvény. De a perverzió akkor is perverzió.
Ahogy már említettem nem volt tömeg. Néha összejött egy-egy pályaszakaszra egy tanulócsoportnyi gyerek, de torlódás se a pályákon, se a lifteknél nem volt. Remekül esett amikor az ember szabadon, zavaró tényezők nélkül arra kanyarodott amerre akart. Még kedves első feleségem is nagy lendülettel kanyargott, s olyan önbizalmat szerzett a pályákon, hogy két hét múlva vissza kell jönnünk ide. Talán ez is jelez némi minőségi színvonalat.
A kezdetekről. Első nap Gosauban álltunk meg, s kezdtünk neki a napnak. Tapasztalataink szerint itt vannak a legtöbben. A parkírozó szép nagy, de a pálya alján mindenféle tanuló és gyerek pályák miatt lezárások vannak. Ha itt megy fel az ember másik pályarészekre az Edtalm kivételével csak úgy tud átmenni, hogy lecsúszik Gosau Hintertalba. A Gosauba lefelé vezető pálya alsó szakasza a nap végére kicsit véleményes, tehát célszerűbb a napot máshol kezdeni.
Második nap Gosau Hintertalban kezdtünk. Ez jobb választásnak tűnik. Szép nagy parkírozó, talán még kevesebb ember, s nem két nyitott felvonóval megy fel az ember a hegy tetejére, hanem kényelmesen fülkében utazik. Ha itt megy fel a síelő szabad útja van a többi pályarész felé. (Zwieselalm, Annaberg) A lefelé vezető út jobb, mint a gosaui, ez a nap végén nem hátrány. Csak egy meredekebb letörés van, de az kikerülhető. Sajnos alul csak egy körhütte van, de az remekül működik. Mi a továbbiakban itt is maradtunk. (ezt most a pályára értettem)
Másik komoly lehetőség még a felmenetelre Russbach. Remek fülkés felvonó araszol a hegyre, a lefelé jövő pálya kitűnő, de a továbbmenetel tekintetében éppen olyan kihívásokkal küzd az ember mint Gosaunál, lévén, hogy ez a felvonó is ugyanoda a Hornspitzre érkezik
Természetesen be lehet csatlakozni Annaberg mindkét végénél, de az nekünk kiesett az útvonalból, s ezen okok miatt nem néztük meg a különálló pályarészeket, mint Lungötz vagy St. Martin.
A pályákrul, s majd később a lovakrul (felvonókrul) is.
Ha eddig nem derült ki most nyomatékosítom én élvezeti síelő vagyok. Ez annyit jelent, hogy szeretem élvezni a síelést. S ehhez nekem nem kell 180 km-t csúszni egy nap, nem kell gyorsabban mennem, mint 378 ezer ember, nem kell az első képsíkban fekve 23 méter sugarú szabályos körívet rajzolnom, nem kell 10 órát kint lennem a pályán, nem kell a felvonón majszolgatnom a szendóm, s nem kell glatt jégen, átázott ruhában, fájó tagokkal síelnem. Ha nagyon le akarom sarkítani a dolgot egy méter síelés nélkül is tudom élvezni a síelést. Ennek megfelelően a pályákról alkotott véleményemet az előbbiek figyelembevételével tessék fenntartással kezelni. A pályák döntő része piros. Szerintem megfelelően piros. Nagyon jó vonalvezetés változatos kialakítás. Van lankásabb része is a piros pályáknak, de találkozunk embert próbáló letörésekkel is, amelyek enyhébb helyen feketék is lehetnének. A letörések általában kikerülhetők, így kis önbizalommal és még kisebb tudással rendelkező síelő is csúszhat a pályák nagy részén. Van néhány fekete, s pár kék is. A pályarendszer nem fekszik magasan, így döntő részben erdőben, fák között futnak a pályák, ami rendkívül hangulatossá és széppé teszi a pályákat. Tudott rólam, hogy utálom a botozást, s itt az egy-kétszer előfordul. De ennek a pályának ezt is elnézem. Egy jó csúszás után belefér egy kis lökködés, legalább egy kicsit közelebb kerül az ember régebbi korok síeléséhez. Nem minden a száguldozás. A környezet gyönyörű, a pályák jók és szépek, mi kell még? Én elégedett vagyok.
Személy szerint nekem a legjobban az 1-es piros pálya jött be. Ez a Hornspitzről visz le Russbachba. Nagyon széles és jó vonalvezetésű pálya. Elnyeli a tömeget, nyugodtan lehet rajta kalandozni. Aki akar húzhat ívet, de a mazsola is elbotorkálhat kedvére. Lehetőséget ad különféle nyomvonalak megsíelésére, szóval utána csak azt lehet mondani, hogy hühhhh..
Nagyon tetszett még a 17-es pálya. A Riedlkopfról Annabergig megy. Nagyrészt az erdőben kanyarogva, majd meglepetésként egy keményebb letöréssel borzongat, s egy hütténél ér véget. Nagyon tetszett még a 11-es piros vonala. Rövidebb, de kellemesen csúszható pálya. Jó a 9a, amely levisz Gosau Hintertalba. (a Gosauba vivő 2-esnek szerintem csak a felső fele jó, alul kicsit jegesebb volt.) Annabergben ha lehet mindig hidegebb volt egy kicsit, s a pályák is keményebb felszínűnek tűntek. Gyönyörű a deszkások parkja.
A pályajelölések nem a szokásosak. Kicsit el kell gondolkodnia a dolog logikáján az embernek. Ha erre vesz egy kis fáradtságot, s megérti, akkor onnantól már teljes biztonságban közlekedhet kedve szerinti irányba a pályákon.
A felvonók. Szegénykéket szintén érték már kritikák. Itt megtaláljuk szinte a teljes felvonóspektrumot. Talán csak olyan tolókaros nincs mint Visegrádon, de van fülkés, ülőszékes automata karfaállítással, ülőszékes bubival, ülőszékes simán, retró kétszemélyes alávágós, csákányos és tányéros is. Persze lehetne javítani, ahogy mindenen lehet, de sajátos hangulata van a több mint negyedóráig kapaszkodó kettesnek, vagy az állandóan szeles, s többször nekirugaszkodó Z3-asnak. Itt ez mind illeszkedik a tájhoz a hangulathoz. Az ember minden előítélete ellenére szinte természetesen cuppan fel a csákányosra, vagy esik hanyatt a kétszemélyes ülésében. Ez itt jó, mert itt minden arról szól, hogy érezd jól magad, s azt ebben a környezetben meg is teheted.
S ha már a jóérzésről van szó, beszéljünk a hüttékről is. Bevallom töredelmesen, hogy elkapott a hév, olyanyira belefeledkeztem a síelésbe, hogy alig gyűjtöttem hütte tapasztalatokat. Első nap fél egy felé tértem be az első sörre a Holzerhüttébe, de akkor nagyon jó társaságba kerültem, mert több magyar között Udvaros Dorottya is ott múlatta az időt. A hegy lábánál általában található a tipikus körhüttéből egy-egy, így lehet egy búcsúkortyot köszönteni a pályára. Szerte pedig megfelelő számban vannak klasszikus kivitelű hütték. Van nekik valami szútenyészetük, mert sok helyen használtak fel szúrágta fát az ajtókhoz, korlátokhoz, stb. Ez szépen néz ki és korosnak mutatja a csehót. Mi az ilyen fát kidobjuk, vagy jobb esetben eltüzeljük.
Az árak nem hanyatt döntőek. Pl. egy kis sör 2,60-2,70 Eur. Maga a síterep sem drága, hisz a napijegy a főszezonban sem éri el a 37 eurót.
Összefoglalva én ezt a terepet megszerettem. Megszerettem minden szépségével, jóságával, apró hibáival, természetességével egyetemben. Sőt első feleségem is megszerette, tehát két hét múlva újra ugyanitt!
Hazafelé láttam hómunkagépet. Nem is egyet. Kettőt, s egyik még sózott is. Ez régen azért nem volt szokás. Persze még mindig az osztrákok vezetnek, hisz náluk sokkal több hógépet láttam, s mindegyik elősózott, hisz ott még nem esett a hó, de szerintem tudták, hogy fog.

Csabor aki a természetest is kedveli

Schladming 2012.01.12-15.

Ezt a beszámolót WFeri barátomnak ajánlom

Most mindenki mondhatja, hogy minek beszámolót írni majd két héttel az "eksön" után. Viszont aki ismer az tudja, hogy beszámolóimban a száraz tények helyett inkább a hangulatokat szeretem visszaadni. Szóval a beszámoló az utókornak, mondhatnám az örökkévalóságnak készül, s most ráadásként WFerinek, aki márciusban majd Schladmingon csúszkál, s már gyűjti az információt. S van még egy komoly ösztönző erő. A TV-ben a Havazin megy, s én a léha tévézés helyett inkább a síeléssel kívánok foglalkozni.
Ez az út is a talponsíelők csapatával szerveződött, de mivel az útra most velem tartott első feleségem, s kisebbik nagy fiam napközben mi külön csoportot alkottunk, így főleg csak az esti „síelemzésen” találkoztunk a csapattal. Másrészről egyre lassúbb vagyok. Ahogy rohan fölöttem az idő, úgy leszek egyre megfontoltabb. Nézegetem a pályákat, s néha csodálkozom, hogy 10-15 évvel ezelőtt milyen helyeken mentem le. Most nagyságrendekkel jobban síelek, de ha olyan napom van a keményebb helyeket csak óvatosan közelítem meg, s menet közben sem engedem már el a gyeplőt úgy, mint régen. Egyre kevesebb kockázatot vállalok fel, de még így is nagyon élvezem a síelést, talán jobban is mint régen. Ez a síelés egy nagyon lassan gyógyuló fociból származó bokasérüléssel és egy kezdődő deréktáji gerincfájdalommal sok örömöt ígért.
Általában nem vagyok hajnali induló. Néhány nap alatt rojtosra tudom magam síelni, nem kell azt még egy hajnali utazással súlyosbítani. Reggel kényelmes bepakolás, s indulás délelőtt. Tervek szerint három óra előtt szeretnék Schladmingba érkezni, mert úgy tudtam, hogy a következő napra érvényes napijeggyel még délután lehet csúszkálni egyet, s ráadásul a 8-as gondola tovább jár.
Ragyogó napsütésben autóztunk a cél felé. Hó nem volt sok, redőződött is a homlokom.
A célban megvettük a jegyeket, de a pénztáros szerint, mivel az utolsó napra félnapos jegyet vettünk lecsúsztunk az előző napi csúszásról. 26 EUR lett volna a délutáni futam, így lemondtunk róla. Mondjuk én a szezonbérletemmel mehettem volna egy kört, de nem akartam elszakadni a család másik két tagjától. A csúszás helyett megmutattam nekik Schladmingot. Ott már minden 2013-ról szól. Felújították Planai induló állomását. Többen írtak már az átlátszó falu WC-ről, de az alsó állomás se kutya. Minden szép és új. Hatalmas sportbolt, hatalmas árakkal. Minden igényt kielégítő kiszolgáló létesítmények (pl.: a WC-ben – nem tudok elszakadni a témától- ami különben olyan volt, mintha a természetbe mentél volna, a kesztyűk, sisakok „időszakos” tárolására jászolszerű tároló szolgált. Rengeteg öltözőszekrény, s minden földi jó!) Akkor építették a pálya aljában a későbbi versenyen már működő nagyon szépre sikeredett, általam csak mamutszarvnak becézett, sajtó és bírói épületet. Minden azt mutatta hatalmas buli lesz itt 2013-ban. Sétálgattunk a városban, majd egy méter csúszás nélkül apres ski programba keveredtünk. Hiába a szorgos munka meghozza gyümölcsét. Amit láttunk a pályákból az azt mutatta, hogy a kemény, jeges alapon némi porhó biztosítja a normális csúszás lehetőségét. A korábban induló talpasok elmondása szerint a felső részeken minden kifogástalan volt.
A jól végzett munka fáradtságával tagjainkban szállásunkra hajtattunk, ami a Hauser Kaiblinggel pont szemben az út túlsó oldalán Weissenbachban volt. Kicsinyke falu ez a hegy oldalában, meredek utcácskákkal, szinte csak vendégházakból áll. A gps utcaneveket nem tud, nincsenek is, a falu közepén lévő nagy tábla segítségével lehet tájékozódni. A háziasszony akkurátusan végigmutogat mindent. Bennünket a négyszemélyes apartmanban szállásol el. Később derül ki, hogy a hatszemélyes is pont így néz ki csak az ott lévő röki ki van húzva. Ha ezt tudjuk, még jöhettek volna a szállás szűkössége miatt lemaradt talpasok. A szállás korrekt, osztrákos precizitás mindenütt. S közben eleredt a hó.
Reggel a szokásos talpas koránkelés és indulás. A hó esik. A többiek elindulnak száguldozni, végigjárni a hegyeket, mi Hauser Kaiblingot vettük célba. A hóesés és a korai időpont ellenére a parkírozóban már jócskán voltak. Korrekt forgalomirányítás, ami különben az egész síterepre jellemző. Planaion nem csak a parkírozónál, hanem a kihajtásnál is segítenek. Nagy sorban állás nem volt, simán bejutottunk a 8-as gondolába. Kiszállás után átcsúsztunk az ülősbe, s irány a hegytető. A hegyről nagy lendülettel takarodtunk lefelé, mert nagy volt a szél. Az 1-es piros egy meredek letöréssel kezdődik, de ki lehet kerülni. Mi a Höfi Express felé vettük az irányt így keresztben átcsúsztunk a 3a kéken. Itt található a kék 3-as pálya, ami a kezdők paradicsoma. Első feleségembe nem igazán tudok bátorságot önteni, kisebbik nagy fiam pedig öt sínapon van túl, tehát bemelegítésnek ezt a pályát választottam. A 3-as kellemes lejtésű pálya, minden kezdő öröme. Talán két letörés van benne. Mi itt szoktunk olyant játszani, hogy én megyek egyet, te kettőt, vagy én egy felet, te a tetejéről. Így a sebességkülönbségek kiegyenlítődnek. A pálya tetején van egy gomba hütte. Nem azért nem ajánlom, mert átvágtak a számlával, hanem, mert a pálya közepén lévő hütte sokkal jobb. A pálya aljánál van egy jó parkírozó. Azért jó, mert ez távol van a főútvonaltól, s ezért ide kevesen jönnek fel. (a felfelé vezető út meredek, de jól járható. A nagy hóesés ellenére hólánc nélkül jöttek fel az autók. A közelben van két szálloda. Egyik pályaszállás, a másiktól az a 400 méteres séta bizony nem kellemes, senkinek sem ajánlom.)
Néhány lecsúszás után tovább kívántunk állni. Elvileg vissza is lehet csúszni az 1-es felé, de azt az utat most a nagy hóban alig találtuk meg, s végül megtalálva járhatatlannak minősítettük.
Visszacsúszásra így a Höfi felső végétől a 2-es piros kínálkozott. Ez sem volt veszélyes pálya. Lefelé kellemes út vezet. Lehet választani a 2a piros és az 1a fekete között. Igazság szerint én a két pálya között lényeges különbséget felfedezni nem tudok. Mindkettőt pirosnak minősíteném, s szerintem azért jelölik az egyiket feketével, hogy legyen ezen a hegyen is egy fekete pálya. (ez a terep egyébként nem híres a feketéiről)
Visszaliftezve a Hauser Kaibling tetejére, most más irányban indultunk. Át kívántunk csúszni Planai felé. Valaki a közelmúltban írta, hogy valami csodálatos módon lejtést adtak az átcsúszónak. Jelentem ebben a sokhavas időben azt a lejtést kivették. A hóeséssel vegyes kemény ködben szorgos botozással tudtunk csak átjutni.
Közben található a 7-es fekete, amely egy jó esésű, kellemes, széles pálya, egyenletes lejtéssel.
A lökködős után találkoztunk egy új fejlesztéssel. A 8-as kéknél leváltották a kiérdemesült csákányost, s kellemes bubis ülőszékes felvonót telepítettek. Sajnálom, mert így ezen a régen kellemes, elhagyott, romantikus részen sokkal többen vannak, s egyik kedvenc hüttémben is nagyobb a tömeg. Viszont a pálya, amelyen a kezdők is szorgalmasan gyakorolhatnak továbbra is remek.
Továbbcsúszva végre elérünk a Sonneckbahnhoz, amely már tényleg elvisz Planaira. Az idevezető pálya alján van egy pár száz méteres fekete, amely szükség esetén kikerülhető. (ez volt kisebbik nagy fiam első feketéje)
A Sonneckbahnból kiszállva szemünkbe tűnt, hogy a 10-es 11-es pirosok környékén megszüntették a régi csákányosokat, s helyükre kellemes ülőszékest telepítettek. (egyre jobb ez a pályarendszer)
Továbbcsúszva azért megállapíthattuk, hogy a 8-as kéknél még megmaradt a csákányos.
Sajnos megszüntették azt a felvonót, amely mentén vidám bábuk derítették fel a síelőket. Talán helyettük építettek egy zárt bemutatótermet. Nekem a bábuk hiányoznak. Lefelé szintén kellemes pályákon csúsztunk. A hegy lábánál szinesitette a kékek és pirosok tömegét a 3-as fekete. Az alsó meredekebb rész kikerülhető, de a jó széles pályán egy kis gyakorlottsággal le lehet jutni.
Visszafelé már nagyon zavart bennünket a nagy köd, s az egyre jobban buckásodó pályák. Fújt a szél is rendesen, s szakállamon az ősz hatást fokozva kellemes jégréteg képződött. Talán azt is mondhatom, hogy öröm töltött el, amikor visszaértünk a kocsihoz.
Egész éjszaka esett, s akkor még nem tudtuk, hogy ez napközben is így lesz. Reggel arra ébredtem, hogy a háziember rodeózik a hómaróval. A ház mögötti részen a férj, a parkírozónál a feleség hajtotta a kis traktort. (régi vágyam, hogy veszek egy kackiás önjáró hómarót, s télen mindenhol eltakarítom a havat. Biztosan örülnének nekem, de mire megvalósítanám nálunk már hó sem lesz.)
Ma Hochwurzen volt műsoron ezért trükkösen Pichlnél álltam le. Ezt a kis parkírozót is azért szeretem, mert kevesen vannak, s innen Hochwurzen és Reiteralm felé egyaránt elindulhatunk.
A nap első tanulsága, hogy meg kell nézni a táblát, mielőtt nekilát a csúszkálásnak az ember.
Amikor felfelé indultunk a felvonónál lévő hölgy magyarázott valamit, de azt gondoltam, hogy udvarol. Később kiderült, hogy azt mondta a hegyen le van zárva mindegyik lényeges felvonó. (ezt a táblán is jelölték, de én nem olyan nézegetős fajta vagyok) Meg sem fordult a fejemben, hogy gond lehet. Esett vagy 30 cm hó, mi lehet a gond?Szóval felmentünk. A kabinból nézegetve gyanúsan sok ember csúszott lefelé. Kiszállva a Basic Jetből eszméletlen szél fogadott, s az a látvány, hogy a felfelé menő felvonókapuknál ott a zokni. Visszacsúsztunk. Néha nem láttuk a pályát, s úgy fújt a szembeszél, hogy piros pályán botozni kellett.
Leérve elindultunk Reiteralm felé, mert ott a tábla szerint minden ment. Az öregecske, alávágós felvonó lassan araszolt felfelé, de közben a lehetőség ellenére senki sem szállt be. Fent a szél vízszintesen fújta a havat.
Ezen a terepen most láttam először, hogy nap közben 5 ratrak megindul lefelé. Oly jó volt mögöttük menni, s húzni az íveket. A lefelé jövő pálya kellemes, csak az a baj, hogy két helyen is át kell menni az országúton.
Leérve láttuk, hogy Hochwurzenen megindultak a felvonók. Ismét tettünk egy kisérletet, amely már sikerrel járt. (ha a szél volt az oka a késői indulásnak, akkor nem tudom miért változtatták meg a döntést)
A hegyről lefelé vezető pirosak kellemesek, de már elég sok hó volt rajtuk, aki szereti a mély havat az kiélvezkedhette magát. Szorgalmasan járt az érdekes kialakítású Gripfelbahn, de nem voltak sokan. Nem nagyon kellett félni, hogy síelés közben összeütközik valakivel az ember.
A hegy alsó része tanulóparadicsom. Itt minden kezdő a siker reményével csúszkálhat, csak mint már mondták az alulról jövő kétszemélyes felvonóból nem egyszerű a kiszállás. Mikor már a mélyhó miatt marta combunkat a combfarkas hazaindultunk. A zord időjárás ellenére kellemes nap volt.
Itt találkoztam azzal a ténnyel, hogy a beléptető kapunál a kezelők nézték a videó képeket, s szúrópróba szerűen ellenőrizték, aki nem hasonlított a bérleten szereplő képre.
Rendesen esett a hó. Minden remény megvolt rá, hogy a a harmadik nap ismét remek síelésben lesz részünk.
Vasárnap mi csak félnapig voltunk, ezért ismét Hauser Kaiblingra mentünk. A többnapos havazás úgy tűnik elriasztotta a tömeget, mert nagyon kevesen voltak. A pályákon nem volt tömörítve a hó, de nagyon kellemes körülmények között lehetett síelni. Később a nap is kibújt a felhők közül. Kár, hogy haza kellett indulni.
A hazafelé vezető úton már több havat láttunk a tájon.
Nyugodtan menjél arra WFeri, mert márciusig ez a hó bőven kitart.

Csabor

Talponsíelők évnyitó síelése a Mátraszentistváni Síparkban
2012.01.01.

A hagyományt nem lehet csinálni, az kialakul. Tehát nagy fába vágja fejszéjét az, aki hagyományt akar teremteni. Robin az észak-magyarországi havas csúcsok meghódítója, mondhatnám kurucos legyőzője azonban nem ismer lehetetlent.
A néhány hete meghirdetett összejövetel nem érkezett egyszerűnek, hiszen ki az az őrült, aki a szilveszteri mulatságot takarékra veszi, ki az az őrült, aki sofőrnek kijelölődvén az éjféli pezsgő után már nem iszik, s előtte is alig, s míg mások még ágyukban forgolódva békésen emésztik az újévi malacot, ő kocsiba ül, s téli, jeges utakon több száz kilométert vezet, hogy reggel 11 előtt már a síparkban legyen? (az őrült szó mindenki által lecserélhető tetszőleges más kifejezésre, lényeg az, hogy az az elmeállapottal legyen kapcsolatban.)
A kocsi bepakolva várt reggel, s röhögött magában. Kilenc előtt már Pesten voltunk. Nem zavart a nagy forgalom, mert nem is volt. Csatlakozott hozzánk még két talpas, s irány Mátraszentistván. Az öreg rutinok azt mondják, hogy Hatvannál kell lemenni a sztrádáról, aztán Pásztónál alávágni. Jobb erre az út. Kellemes kanyargós hegyi úton jártunk. Néha napsütés, néha köd, néha még valami esik is. A táj alapján akár tavasz is lehetne, ha nem volna ilyen ramaty az idő. Hol lesz itt hó? MSZI-n biztosan.
Senki sem járt az úton. Rendes, egyszerű ember alszik még ilyenkor. A talponsíelők azonban nem egyszerű emberek. Lehet, hogy másként van bekötve a drót, de fél 11-kor már több, mint tíz talpas toporgott a parkírozóban. Ekkor felnyílt Robin fehérnek is alig látszó autójának csomagtartója, s kereskedelmi mennyiségű, csak úgy fazekakban leledző forralt bor párája lengte be a területet. (csak nem hagyhattuk kihűlni) Szerencsére a környezet nem melegedett át, így megmaradt a jó minőségű hó a hegyoldalon, amit némi „síelés elemzés” után birtokba is vettünk.
Had számoljak még be egy a parkírozóban történt esetről. Még a várakozás idején Mitrót megszólítja egy fiatal hölgy: Te vagy Mitró? Az igenlő válasz után kiderült, hogy a hölgy Egerből érkezett, többek között, hogy mint fórum olvasó, végre megismerje a talponsíelőket. Sorban hangzottak el a nick nevek, s arcot kaptak a fórumozók. A hölgy részéről érzelemdús sóhajok és gyakori szempillaremegések kisérték a bemutatást. Oh, Robin! Mindenki róla beszél! Hiába a celeb az celeb! Végül hozzám fordult: Te ki vagy? Én Csabor vagyok. válaszoltam. Rövid csend, majd: Örülök, hogy megismerhettem! Hiába az öreg az öreg! Ha így folytatjuk olyanok leszünk, mint a Havazin stábja, csak mindig kezdőre kell inni magunk.
Visszatérve a témára, a parkírozó rendben. Közvetlenül ott a pénztár, a kölcsönző, s két lépésre a pálya. Egy nincs ott, a WC és a hütte. Ezek az objektumok egyben néhány száz méterrel lejjebb találhatóak. Szóval, aki itt nem csúszik az szomjan hal, sőt...
Két három fok hideg volt, változékony idő. A néha előkerülő ködfoltok mellőzése esetén ideális síelő időnek is mondhatnánk.
A pálya remek volt. A környéken sehol hó, de a pályákat kitűnő minőségű hó borította. Szinte semmi jegesedés, kitűnő porhavas felület. Öröm ilyenen a síelés.
A gyerekpályát nem néztük meg, de a többi remek volt.
Az 5-ös piros pálya volt a legnépszerűbb. Kényelmes, léc alá fekvő pálya, a színe pirosnak szerintem kicsit erős. Inkább rózsaszínnek mondanám. A pálya alján a felvonó előtt délután kicsit már összetúrták a havat, de nem volt veszélyes.
A 4-es kék egy darabig együtt megy a pirossal, aztán elkanyarodik a hegy másik oldala felé. Átmegyünk egy kis híd alatt, némi szűkület, s már lent is vagyunk. Közben van időnk felnézni arra a két széles, kellemes lejtésű pályára, amelyet még nem fed a hó. Sóhaj, s csúszunk tovább a felvonóig.
Bár nekem nem a szívem csücske a csákányos felvonó, mert a sílécen való mozgást szerintem alapvetően a lemenetel céljára találták ki, de nem voltam elégedetlen pedig itt csak csákányos felvonók voltak. Viszont egész nap ott volt a személyzet minden felvonó aljában, s az ember feneke alá tolta a csákányt. Zavarba csak akkor jöttek, amikor egy leányzadék az ötödik kiesése után visszasétálva, angolul felvilágosítást kért, hogy mi módon kell menni ezen a szerkezeten úgy, hogy fel is érjen. Mellesleg a felvonók fel és kiszálló oldala is rendesen kialakított, nem gyakori az olyan csákányos, ami nem akarja felnyársalni az embert.
A hütte kicsit nehezen megközelíthető, mély vizesárok veszi körül, de nekünk a megközelítés többször is sikerült.
Az itt síelők vegyes közönséget alkottak. Voltak a művész lelkek, akik mindenféle íveket próbáltak rajzolni, egójuk teljes tudatában. Voltak retró öltözetűek, akik simán indulhatnának a februári talponsíelős retró versenyen. Volt, aki egész nap kesztyű nélkül nyomta, s nem is kívántam vele kezet fogni. Volt mazsola, akinek el kellett magyarázni, hogy ha elesik úgy könnyebb felállni, ha nem a feje, hanem a lába mutat a völgy felé. S voltak sokan, akik csak nyomták rendesen, minden különösebb sallang nélkül. De mindannyian láthatólag nagyon jól érezték magukat. Mi lehet itt, ha úgy komolyan összejön a nép?
Kicsit zavaró volt, hogy a hütte elől néhányan körbenézés nélkül indultak el, keresztben a többiek nyomvonalával. Volt ebből néhány méretes perec, de szerencsére nagyobb baj nem történt.
Ha már szóbakerült beszéljünk a hüttéről. Tiszta osztrák hangulatot idéz a kialakítás. Az árak egy síterepen elfogadhatóak. A személyzet rendes, s béketűrő. Nekem kicsit furcsa volt, hogy előre gyártott teát adtak. Ha egy deci 130 forint, akkor már szeretném én eldönteni, mennyi cukor legyen benne. De így jár, aki nem alkoholtartalmú italt iszik!
A hüttében keletkezett egy új talpas mondás: Brassótól Sopronig. Ez egy speciális Hulesz által fogyasztott étel neve, amelynek nagy a folyadéktartalma és nem szerepel az étlapon.
Összességében nagyon jó a pálya. Mindenkinek tudom ajánlani. A délutáni kicsit több ember a sötétedés közeledtével eloszlott. Felgyúltak a lámpák! A felvonókezelők szóltak, hogy már nem kell a kapuval vacakolódni, szóval hajrá! Isteni volt siklani a kellemes havon. Nem zavart, hogy esett valami hódara szerűség. Az időjárás változásokat azon a napon már megszoktuk. Örömsíelés volt a vége, bár addig sem volt szó bánkódásról.
A fazekakból kifogyott a bor, búcsúzkodtunk, mert minden véget ér egyszer. Elindultunk hazafelé. Előtte megvalósult Robin álma, olyan jól éreztük magunk, hogy mindenki megígérte, jövőre veled ugyanitt! Forgalom most sem volt, de az a hódara, ami a hegyen esett az úton nem könnyítette meg a közlekedést.
Pesten talán a fáradtság, talán a figyelmetlenség, talán a koszos tükör, a rossz látási viszonyok miatt volt egy véleményes sávváltásom. A másik fél, férfi egót pótló márkájú autóvezető, nevét nem tudom, rendszámát nem írom ide, nem figyelmeztetett egy dudaszóval. Nem olyan típus ő. Gyakori kézmozdulatok kíséretében padlógázzal megelőzött, majd bevágott elém keresztben. Szándékosan kockáztatta 8 ember testi épségét, hogy megleckéztessen. Csak síelésen edzett reflexeim, s a padlófék mentett meg minket az ütközéstől. Hiába visszaértünk a fejlett civilizációba!
Robin nem lehetne inkább minden nap síelni?

Csabor

A hosszú hétvége egyik állomása Grosseck Speiereck volt. (2011.12.17)

Mivel ez a nap ingyenes volt, már kora reggel megtelt a parkírozó. Senkinek nem kellett jegyet váltania, s így nekem furcsa volt, hogy a kabátomban lapuló éves régiós bérletre mindig zöld utat mutatott a kapu, s mások pedig piroson is szabadon közlekedhettek.
Az idő nem volt jó. Serénykedő szél hordta nagy kedvvel a havat, s támasztott borzongató időt.
Én társaimnak csodálatos csúszkálást ígértem, de sajnos ígéretemet nem tudtam betartani. Nem ment az "E" jelű felvonó, s így kiesett a Speiereckről induló pályák nagy része. Pedig ott csodálatos piros pálya okozna feledhetetlen örömöket.
Szomorú de a St. Michael felé vezető pályák is le voltak zárva, viszont az új felvonó szorgalmasan körözött, csak tudnám miért.
Sok hóágyú működött. Egyik könnyedén beterítette a látómezőmet. A jégkristályok azonnal ráfagytak a szemüvegemre, s máris megvolt a szezon harmadik esése.
Egy hüttébe kellett bemenni felengedni, mert a jeget nem tudtam lekaparni. (azért ügyes vagyok a kifogások keresésében) Többen tartottak velünk, sőt délfelé elképzelhetetlen tömeg nyomorgott a hüttékben. Nem csoda, hisz ekkor már elszállt az ingyenesség mámora, s helyébe a szél csontdermesztő hidege lépett.
Rettentő buckás volt a terep. A sok ember összetúrta a havat, s a ködben bizony nehéz volt a csúszás.
Talán a Mautendorfba vezető pálya volt a legjobb. Nem a piros, hanem ami az erdőben kanyargott lefelé. Szélárnyék, jó hó, kellemesen kanyaroghatott kedvére az ember.
A szállongó hóesés bizonyára javította a pályák minőségét, s a hóhiány miatt még nem működő pályákat is ki tudják nyitni.
A sanyarú körülmények ellenére én továbbra is mindenkinek ajánlani tudom ezt a kedves kis síterepet.

Csabor aki szerint a kis síterep is lehet jó.

Pénteken (2011.12.16) tettünk egy kis kirándulást Obertauernre.
Nem titkolom, hogy ez nem a kedvenc pályám. Két héttel ezelőtt már jártam erre, de akkor lehangoló látvány fogadott. Kopár sziklák, vad hegyek, semmi síterepre emlékeztető.
Most más volt a helyzet. A havazás beborította a környéket. Távolról szinte idilli volt a kép.
Nagy örömmel zúdultunk le a P7-be, s kapcsoltuk be a bakit.
A pénztárnál a kasszás mondta, hogy néhány lift nem jár. Sajnos ebben tökéletesen igaza volt. Nem tudni miért, s milyen szisztéma szerint indították el a lifteket. Volt amelyik ment, s aztán hirtelen leállították. Csapdába lehetett könnyen esni. Volt amikor motoros szánnal húzták az embereket. Számomra nem volt érthető a dolog. Biztos a másnapi "olcsó" napot várták.
Az időjárás pocsék volt. Köd, s hatalmas szél. (csak akkor sütött a nap, amikor a talponsíelőkkel találkozva, ittunk egy sört a hüttében)
Két héttel ezelőtt azt mondtam, hogy a pályarendszeren csak egy nagy havazás segíthet. A jelenlegi havazás még nem az a nagy ami kellene. A pályákon sokfelé volt tapasztalható a jegesedés, s a nagymértékű buckásodás. Ami ennél még rosszabb az pedig az, hogy a kevés hó miatt rengeteg volt a pályákon a kő. Lécem talpát újra kell építeni.
Ez még nem az az Obertauern, amely oly népszerű a magyarok körében.

Csabor aki ebben a szezonban még jár erre, de előtte jól körülnéz

Ma jöttem meg a régióból. (2011.12.18)
A hosszú hétvégén belül a mai program Katschberg volt.
St. Margarethen felől támadtunk.
A parkírozóban sok autó volt, s ebből azt gondoltuk tömeg lesz a pályákon. (szerencsére várakozásunkban csalódtunk, mert a pálya szinte felszívta a tömeget)
Míg néhány nappal ezelőtt még a kedvezményes ár volt érvényben a mai nap teljes árú jegyet kellett venni.
Ez csak azért volt zavaró, mert bár majd minden felvonó és pálya ment ezen a napon, csak az a két pálya a fekete 11a és piros 11, és az a felvonó (1) amely átjárást biztosított volna Aineck és Tschaneck között maradt mozdulatlan, illetve volt lezárva. Így aki amelyik oldalra szavazott induláskor, vagy ott maradt egész nap, vagy újból autózni volt kénytelen.
De én nem voltam mérges. Az előző napi szeles, borús időjárás mehetett a süllyesztőbe. Gyönyörű, verőfényes idő volt. Igaz, hogy reggel -9 fok, de akkor is szép.
S a pályák!!!
Nem kenyerem a dicséret, de most itt megemelem a kalapom. Obertauern köves hava által kicsíkozott lécem talpát kényeskedve simogatta az itteni remek hó.
Remek érzés volt a kétüléses retró felvonó után beülni a Silverjet2-be s hasítani felfelé. Combom megnyugodva vette tudomásul, hogy most nem kell csákányoznia. (a csákányos állt is) Sajnos a Gripfelbahn nem működött, így az A1 teljes hosszát nem élvezhettük. De ettől a ponttól lefelé minden pálya maga volt a síelők gyönyöre. Tömeg nélkül lehetett kanyarogni a kitűnően előkészített havon. Reggel még kicsit kemény volt a felszín, de később már nagyon kellemes csuszófelület várt ránk. Csak néhol volt egy kicsi jég, hogy el ne bízzuk magunk, de a többi részen aztán hajrá!
Katschberg már okozott nekem örömsíelést, s szerencsére ma is megkoronázta ezt a hosszú hétvégét. Ha a pénztárosok is olyan gyorsak lennének, mint a hó egész klassz síterep lenne ez!
( kerültünk egyet a tschaneki rész felé autóval. Ott is remek hóviszonyokat találtunk )

A jelenlegi körülmények között a környéken ez a legjobb síterep.

Csabor aki visszatér néha a tett helyszínére

A hét végén Mölltal megint kitett magáért. Tömeg nem volt, s az időjárás is ragyogóra sikeredett. A pályák ismét remekbe szabottak voltak, de most nem volt nagy tömeg, aki legyalulja és kupacokba rendezze. A kevesebb ember között egyre többször hangzott fel magyar szó. Hiába aki kijött síelni a hét végére, gyakorlatilag csak itt találhatta meg a kedvére való síterepet. ( köszönöm annak a magyar síelőnek, aki elütötte az első feleségemet, hogy miközben a karambolról beszámolt a társának, az asszonyt csajnak nevezte. Ezért nem szóltam közbe, s az asszony is megbocsátott).
Körbenézve a pályákon, ha valami komoly havazás nem lesz a közeljövőben ez a terep jelent mentsvárat a síelni vágyóknak.
Bár tömeg hiányában a síelés utáni hütte programok már sokkal visszafogottabbak, azért a síelés még mindig nagy élmény!

Csabor, aki kezdi megszeretni a gleccsereket

Mölltal

2011.11.17-20.

Kicsit korán kezdtem a szezont. Bár amennyire szeretem a síelést abba sem kellett volna hagyni az előzőt.
Ez az út már a második gleccser volt novemberben. Kezdődött Kaprunnal, s most jött Mölltal. Mindkét alkalommal a talponsielok.hu tagjaival osztottam meg havas élményeimet.
Most 3 kemény legény vágott neki az útnak. Lacanator, Sörapu és én. Mivel én voltam a sofőr az indulás Székesfehérvárról történt. Gyönyörű napsütéses utunk volt. Fehérvárról szabályos körülmények között, fegyelembe véve az előre nem kalkulált sok útlezárást 6 órán belül Flattachban voltunk. Csodák csodája a navigációs masinka pontosan a házhoz vezetett bennünket. Ilyen még a praxisomban soha nem fordult elő. Fejlődik a technika vagy mi.
Szállásunk egy kellemes, régies parasztmajornak kinéző épületegyüttesben volt. (Haus Edenbauer) A háziak viccesre vették a figurát, közölték velünk, hogy nem tudnak semmi szállásfoglalásról. Később nagy nevetgélés közepette segítettek összeszedni leesett állunkat. A papa azt is megígérte, hogy az egyik szobában nem égő mennyezeti lámpában kicseréli az égőt. Ez, mint később kiderült még a vicc kategóriába tartozott. Természetesen ennek ellenére alaposan, talponsíelőkhöz méltóan megünnepeltük érkezésünket.
A körülmények dacára, már ami az előző esti körülményeket illeti, talpashoz méltón hajnalban keltünk, s így korán indultunk a pályára. A szállásunk csak néhány kilométerre volt a pálya parkírozójától, de az útra alig tudtunk kikanyarodni a sok feltörekvő autó miatt. Örömünkre normális forgalomirányítást találtunk, s bánatunkra rettentő sok kocsit, aminek döntő része csehszlovák volt. (mint kiderült valami nemzeti ünnep volt ebben a két országban, s azért jöttek ilyen sokan. Jó élet lehet arra, ha ily sokan el tudnak járni síelni.)
Kellemes élmény volt, hogy nem kellett beállni a pénztáraknál kanyargó sorba, kevélyen felvetett fejjel, zsebünkben szezonbérletünkkel húztunk el a várakozók mellett. Viszont a gleccservasútnál álló sor megfogott bennünket. A két ferde vonat a Grossglockner és a Sonnblick szorgalmasan szállította felfelé az egy menetben több mint 170 utast. A vonat emberesen kapaszkodott 8 percen keresztül felfelé, közben kecsesen kitért a szembejövő hegycsúcsról elnevezett szerelvény elől. Kicsit tömötten voltunk. Aki a létszámot tervezte nem volt a nagy intimszféra híve.
A középső állomáson, ami 2200 méteren volt, legalább ennyi ember várakozott. Ez a baj az olyan pályákkal, ahova csak egy feljáró vezet. Az ember vagy nyomakodik a sorban, vagy később megy, az most nem játszott, hogy korábban menjünk, hisz már nyitás előtt ott voltunk, de a versenyzők mindent vittek! A középső állomáson található még egy kis gomba, ami a várakozást is megkönnyítené, ha nem lenne az ember már annyira kiéhezve a csúszásra. S azt már sejteni lehetett, hogy a gombának a lefelé történő útnál lesz komolyabb szerepe.
2800 méteren a panoráma étteremnél szálltunk ki a felvonóból. Szekrényt béreltünk cuccainknak, aztán csúszni kezdtünk.

Ahogy a bölcsek mondják, szezon kezdetén gleccserre érdemes menni. Ott biztos lehet csúszni. Az idő gyönyörű volt. Ragyogó napsütés, egy-két fok mínuszban, szóval ideális a síeléshez. Megjegyzem Mölltalt ilyen szép időben még nem láttam. Gyakori itt a jeges szélvihar, de ez szerencsére mindhárom nap elmaradt. A lényeg az, hogy a gleccseren lehet csúszni, s ezért itt is lehetett. Gyönyörűen kezelt pályákon csúsztunk reggel, s a korai időpontnak köszönhetően sokan nem szántották előttünk a havat.
Mölltal kellemes pályarendszer. A gleccserfelszín váltakozó intenzitású lejtéssel kellemesen ereszkedik lefelé. A csúcsról egyik irányban a Grossglockner másik irányban Sportgastein látható. (nem tudom miért nem építenek egy felvonót a csúcs és a sportgasteni parkírozó közé. Csodás pályarendszer alakulna ki, s technikailag könnyen kivitelezhető lenne.) Pirosak, feketék, kékek váltakoznak a pályákon. Talán a minősítés a szokásosnál kicsit keményebb. Ezen a terepen egy feljegesedett kék pálya tud kemény perceket okozni. A pályarendszert tavaly óta a marketingszöveg szerint 40%-kal növelték. Két normál pályát építettek, megnézni azokat is érdemes, de a 40% az kicsit túlzás. Mint mindenhol manapság itt is hiányzik az igazi hó. A pályák kellemesen járhatók, de délutánra a szorgalmasabban látogatott részeken előjönnek a jégfoltok, illetve kinőnek a buckák. Viszont az üzemeltetők szorgalmasan dolgoznak a pályákon, napközben is járnak a gépek, záráskor fújnak a hóágyúk, tehát megy minden a maga rendjén. Nekem nagyon sokat jelent, hogy a pályák fülkés, vagy ülőszékes felvonóval megközelíthetők. Ezt igazán tudják értékelni a combizmok. Sajnos az én lábaim nem voltak elemükben. Itt most nem részletezendő okokból állandó lábgyengeséggel, fájdalommal küszködöm, ez akadályoz a síelésben, ezért elhagytam útitársaimat, s így mindenki kedvére csúszkálhatott. Furcsa, de ha az embernek fájdalmai vannak még a bátorsága is csökken, ezért kényelmes tempóban, kockázatmentesen síeltem.
A térképen jelzett új pályák közül csak kettő működött. Kellemes vonalvezetésű, de talán kicsit keskeny pályának mutatkoztak be, elég sok jégfelülettel. A Schareckről lefelé menő pályák közül hó hiányában nem ment a 4-es fekete, s a kékek jó része is le volt zárva a rengeteg versenyző miatt.Az 5-ös, 6-os kékek kellemesek, de a kemény letörésnél a jég a kezdők lábát kicsit megremegteti. A 9-es piros jött be nekem a legjobban. Kellemes ejtésű pálya, csak a leszűkülésnél okozott délután gondot a komoly mértékű buckásodás.
Második nap megnyitották a 10-es feketét, amely a legjobb felületű pályának bizonyult. A pályanyitásnak volt még egy külön előnye, le lehetett csúszni a Duisburger hüttéhez, ami egy hagyományos jellegű egység, kellemes terasszal. 2800 méteren a Panoráma étterem egy vendéggyár, a középső állomásnál a gombánál nem nagyon lehet enni, inni viszont annál inkább. Amikor lefelé induláskor, ami talpashoz méltóan a nap végén volt, találkoztunk ama bizonyos gombában én is csatlakoztam a csillogó szemű vendégsereghez. Rajtunk kívül is cselekedtek így páran. Sokáig kellett a hüttében tartózkodnunk, míg reményünk lett rá, hogy beférünk a lefelé menő gleccservasút kocsijába. Minden nap az utolsó vonatok egyikével mentünk le, ami most zenés járatnak volt minősíthető. Néha felriadt jóleső testi fáradtságából egy-egy laza deszkás, s belevonyított a vonat alkoholgőzös levegőjébe. Azon azért el lehet gondolkodni, hogy mennyire be tudnának rúgni ezek, ha nem csak azokat a 20 fokos pancsokat innák, hanem lenne valami jó kis pálinkájuk. Az izgalmasabb részekről szóló beszámolót a talponsielok.hu oldalon találjátok, ide nem mertem feltenni.

Összefoglalva jelen körülmények között nálam Mölltal előkelőbb helyen végzett, mint Kaprun. Rettentően hiányzik a természetes hó. (Annál is inkább, mert hét végén Obertauern az úti cél.) Ha viszont ilyen marad az idő, akkor még érdemes elmenni a gleccserre.

Csabor, aki most szereti a gleccsereket

TREVALLI, ALPE LUSIA 2011,03,22.

Ebben a szezonban már másodszor élvezkedem a Dolomitokban. A januári látogatáshoz hasonlóan ugyanabban a szállodában, ugyanazzal az utazási irodával. Lehet, hogy jó volt az első etap?

Ez a túra harmadik napja, s ismét az első feleség kívánsága dominál. A reggeli gyönyörű időben, mínusz 3 foknál Bellamonte felé vesszük az irányt.

A jó beszámoló írásának vannak bizonyos szakmai titkai. A legjobb beszámolók otthon, egy jól fűtött, meleg szobában születnek. A grafomán ember leül a számítógéphez, kipattint egy palackot a kedvenc borából, lehetőleg kristálypohárba tölti és szopogatja szorgalmasan. (ezért jó ha a feleség is kéznél van, lehetőleg az első, mert be lehet inteni még egy palack borral, ha nagyon foszladozik már az írói véna) Az igazi beszámolóírónak el sem kell mennie a síterepre, mert a tények ismerete csak zavarná az élvezetes beszámoló megírásában.
Mielőtt azt gondolná bárki, aki nem ismer eléggé, hogy rólam van szó, kijelentem, hogy nekem tanúm van. A bellamontei pályán találkoztam Ozsival, aki a fórumon számomra felfoghatatlan szakmai magasságokban és nyelvezetet használva elemzi síelésünket. A történet a következő. A pályára érkezve látok néhány egyforma ruhába öltözött síelőt (HUNGARY DEMO TEAM felirattal), no meg egy embert ölnyi nagy kamerával. Mindenféle, most még nem ismert célú felvételt készítettek, egy oktatói tanfolyam és vizsga alkalmából. Mivel mindenki síelt, kivéve a kamerás embert, érdeklődni kezdtem egy szimpatikus idegentől, hogy talán ő lehet Ozsi. A válasz, hogy én vagyok Ozsi. Hiába érdeklődni tudni kell. Tehát tanúm, hogy a terepen tartózkodtam, néha léccel a lábamon, Ozsi. Én viszont tudatom mindenkivel, hogy Ozsi tud síelni. Pontosabban fogalmazva és csak az orvosának: Ozsi a sérülése ellenére tud síelni. Mivel nem akartam síelésemmel lerontani a készülő film színvonalát, mert ez még negatív példaként is előfordulhat, találkozásunkat ez alkalommal rövidre fogtam, s indultam a terep felfedezésére.
A terepet Moena felől közelítettük meg. Nagyon kevesen voltak, a felvonóhoz legközelebb eső parkírozóban is volt számomra hely. A fogadó terminál nagyon kellemes, pl.:padlója gumírozott, s ez még síbakiban is kellemes járást biztosít. Kicsit topogtam, hátha kialakul valami sor, de végül beszálltunk a fülkébe, ami egy közbenső állomás közbeiktatásával felvitt bennünk 2200 méter magasra.
Mivel alapvetően nem a moenai, hanem a bellamontei rész meglátogatása volt a célunk, a 6-os piroson leereszkedtünk a völgybe. Azt már itt lehetett látni, hogy a Cima Laste, vagyis a hegy felé bőven van hó, de Castelir irányában a hó főleg a pályára korlátozódik. Azt már itt is lehetett érezni, hogy a pályák remekül előkészítettek, felületük a nap elején kicsit kemény, de nem jeges, viszont néhol oly tengerszínű jégfoltok is voltak, amelyek sejtették, hogy az ott kialakuló tóba délután bele lehet dobni a pecát.
Az első feleség nagyon vágyott kedvenc kék pályáira, ezért a leérkezést követően egy kis átcsúszón (11 kék) közelítettük meg a 12, 13, 15 számú közérdeklődésre számot tartó kék pályákat. (itt történt meg a találkozás Ozsiékkal) A pályák nagyon jók voltak. Öröm volt itt síelni.
Bár ezen a pályarészen az elvesztés veszélye nélkül ott tudtam hagyni első feleségemet, a nagyobb feladatok előtt egy kis bemelegítésre vágytam. Felmentem a tetőre, s a 9-es kékkel kezdve lecsúsztam Castelirig. Ez a kb. 6 kilométeres megállás nélküli csúszás nagy kedvre derített, ezért megcsináltam még egyszer csak a piros 8-as volt a kiindulási pont. A fentiekből látszik, hogy a pályák nagyon jók, szélesek és kellemes vonalvezetésűek, mert aki nem tudná én nem vagyok egy teljesítményhajhász síelő.
Amikor néhány futamot megcsináltam ezen a vonalon fellifteztem ismét a Le Cunához. Úgy gondoltam, hogy a pálya korábbi keménysége eltűnt, s így kényelmesen lecsúszhatok a fekete (7) Direttissiman. No ez a pálya olyan, mint egy nő. Messziről csodálatos meredekséggel omlik alá a hegyről, de amikor uralmad alá hajtod, kiderül, hogy kedves, engedelmes jószág. (ezt a hasonlatot majd letagadom) Én fél tizenegy felé jártam erre, s akkor a pálya közepe, amely a legnagyobb beesési szöggel kapta a napsugarat már igencsak ragadós, vizes volt. (azt hiszem, hogy életem további részét két jövőbeli találmányom megalkotására szentelem. Az egyik a távirányítóval vezérelhető síbaki, amely mikromotorok segítségével szorul a lábra, mindenféle derékhajlítás nélkül. A másik a változtatható lejtőszögű sípálya, amelynél a nap mozgásának megfelelően lehetne állítani a lejtő szögét, így a hó a lehető legtovább megmaradna. Itt lehetséges még a teljes felfordítás, de ennek kivitelezésén még gondolkodnom kell)
A tapasztalatok alapján, megelőzvén a rossz élményeket eldöntöttem, hogy a csúcsról az 5-ös és az 1-es feketén lecsúszom Moena felé. Az 5-ös fekete elején van egy komoly letörés, de azután nagyon kellemes fekete jellegű pálya. A baj csak az volt, hogy nem tudtam továbbmenni az 1-es fekete irányába. (illetve lehet továbbmenni, ha az ember felgyalogol egy komoly emelkedőn) Így ismét fel kellett mennem a csúcsra az elérhető ülőszékes felvonón, s lecsúszni a 2-es piroson, a végén vigyázva, hogy a fülkés felvonó középső állomásához érkezzem, ne ismét az ülőszékeshez. Biztos lehetne valami megoldást találni, hogy a feketén jövők folyamatosan tudjanak továbbcsúszni a völgy felé. A 2-es piros különben nagyon szimpatikus pálya az elején egy kisebb letöréssel, amit aki akar ki tud kerülni.
Végre nagy nehezen rákeveredtem az 1-es feketére, amelyben egy jó állapotban lévő kellemes pályát ismertem meg. A hó rajta jó kemény volt, néhol kis jegesedéssel. Az alja viszont, mint az várható volt vizes hóból állt. De azt a 100 métert az előtte lévő 2100 méter bőven ellensúlyozta.
A bellamontei oldal délutánra az alsó részen (12, 13, 15 kék) felpuhult, már nem volt élvezetes. A felső részeken megmaradt a használható hó, s a kellemes síelés élménye.
A moenai oldal viszont a délutáni hazafelé induláskor történő lecsúszáskor is kellemes élményt nyújtott a jó hóminőségével.
Végeredményben Bellamonte most sem okozott csalódás. Sok magyar volt a pályákon, ez is egy kedvenc helye hazánkfiainak.
A beszámolóban a pályákról írni sokat nem lehet. Szépek, jók, s csodálatos a napsütés. Nehéz is a beszámoló író ember helyzete. (már a bora is elfogyott)

Csabor

2011.03.13.

Bad Kleinkirchheim

Március közepi síelésünk második napján a szokásos ügy és egyéb döntő megbeszélés során a fürdőváros síterepének meglátogatása mellett döntöttünk. Számomra ez a síterep még soha nem jött be, de elfogadtam a többség döntését, s azt amit a poharamban találtam.

Mindkét oldalt meg kívántuk látogatni, ezért a központi parkírozóba álltunk be. Rövid séta, s már sorba is állhattunk a jegyekért. Most volt turnusváltás, így minden üdülővendég most vette meg kedvezményes síbérletét, persze a szokásos osztrák alapossággal és időigénnyel. Álldogáltunk a hegyről folydogáló hólé által képzett pocsolyában, s borús kilátással néztünk a jövőbe.
A Maibrunnról való első lecsúszás még akár megfelelőnek is volt mondható, de aztán a többi lecsúszás itt s a többi pályán is már nagyon vizes és buckás havon szinte élvezhetetlen körülmények között történt. Talán egyedül a Franz Klammer pálya nem hazudtolta meg névadóját, kellemes, élvezhető feketének bizonyult. Amikor már többedszer összenéztünk a termál fürdőben lubickoló fürdőzőkkel, megszületett a döntés, átmegyünk a túlsó oldalra.
Rövid sárdagasztás után megközelítettük a Sonnwiesenbahn felvonót. A kedves kétszemélyes felvonó bizonyára már Ferenc József popóját is törte, de még bennünket is felvitt a hegytetőre. A kellemes pályák keresése még arra is rávett, hogy csákányos felvonót használjak. A Nockalmnál lévő pályák viszonylag kellemesnek voltak mondhatóak, de végül a tűrhető pályákat a Weisernock és a Spitzegg közötti részen találtuk meg. A 21-es fekete tiszta jég volt, de legalább izgalmas, s semmibe nem ragadt bele a léc.
Próbálkoztunk még a többi pályával is, de a 19-es piros katasztrófális állapota végleg elvette kedvünket.

De hátra volt még a fekete leves. Le kellett csúsznunk az útig. A 13 és 13T pályákhoz a vízjártassági igazolványt is fel kellett mutatni.

Véleményem szerint a pályarendszer további, hosszabbtávú használhatóságához az időjárás radikális változására lenne szükség, de mint tudjuk, nem novembert írunk.

Csabor

2011.03.12.

Katschberg

A "csabor féle beszámoló" általában úgy kezdődik, hogy a bepakolás nehézségei, az előző éjszaka bonyodalmai, küzdelem a GPS-sel, s egyéb kellemes, de síeléstől teljesen független dolgok.
De most!!!
Rendben elkészültem, mert ez a hosszú hétvégi március közepi ünnepi síelés nálam egy követendő és hagyományos dolog. (sátoros ünnepeken hosszú évek óta hagyományosan nem tartózkodom az országban)
Tehát minden bepakolva, a tervek szerint pénteken korai indulás, s egy jó csúszás valami közbeeső síterepen. Aztán az útitársamnak, aki egyben a sofőri feladatokat is hivatott volt ellátni begyulladt a szeme. Egész délelőtt az orvosnál ült, mert ez a sürgősségi orvosi ellátás. (maszek, fogadóképes szemész sem létezik) Csak délután tudtunk indulni, egy nap ugrott.
Az út sima volt, mivel nem volt nálunk GPS, nem tévedtünk el. Furcsa érzés, sílécekkel a kocsi farában, tavaszi időben, havat szinte nem is látva síelni menni.
A szállodában (erről majd külön írok) nem volt net. Maradt az önfeledt síelés, beszámoló a hazaérkezés után, hisz aki síelni akart már elindult, nekik okafogyott a híradásom, mások pedig majd később meleg szobában olvasgathatják havas tájak híreit.

Az esti stratégiai megbeszélés eredmény a sok üres üveg mellett az volt, hogy első nap Katschbergbe megyünk. Ez a terep kezdőknek és haladóknak is megfelelő, s megfelelően hóbiztos.

Természetesen az út semmiféle akadályt nem jelentett, hó sehol. Most St.Margarethen helyett Katschberghőhét választottuk bázisul. Ott is mindjárt balra az első parkírozót. (tapasztalataim szerint ilyenkor ez a parkírozó száraz, s a délutáni lecsatoláskor sem lesz sáros az ember.)

Átküzdöttük magunk a hídon, ahol bizony nagyon vizes volt a hó, mert a tschanecki oldalt választottuk első csúszásaink helyszínéül. (az ainecki részen nagy köd volt, bíztunk annak feloszlásában)
Rendnek lenni kell, ezért a bemelegítést a kettes kéken tettük meg. Kellemes hó, s viszonylag kevés ember fogadott bennünk. Hiába abban a kettesben nem lehet csalódni. lapos, mint egy dél amerikai sorozat, de bármilyen időben jól síelhető. A tanulók akadémiája.
A kezdeti csúszás után irány a Tschaneckbahn, s a hegytető. A csúcsról a 8-as átcsúszón irány a pirosok világa. Megjegyzem én ezt az átcsúszót még ilyen kellemes (széles, sima) állapotban nem találtam. A térképen balról jobbra haladva sorban csúszkáltuk be a piros pályákat. Nagyon kellemesek ezek a pirosok. Még ebben a tavaszias időben is csak a pályák alja volt nedves havas, a felső részeken simán lehetett csúszni. Az idő előrehaladásával a pályák alsó része buckásodott, de még elviselhető volt. Az 5, és 4-es piros pályák felszínéről a feltámadó szél lefújta a havat, s itt előbukkant a kemény jég. Az ötösön ez alattomos foltokban színesítette életünket, a négyes közepe egyenletesen fagyott volt.
Kellemes siklást biztosított a 3-as fekete. A színéhez képest kellemes lejtésű, széles pálya egész nap jól síelhető volt, csak egész kicsi buckásodással.
Megismerve a tschaneki oldal minden centijét át kívántunk menni az ainecki részre. Meglepetésünkre a hídon egy tábla fogadott bennünket, hogy a lift lezárva. Később nagy örömmel láttuk, hogy mozognak a felvonók, de lelkesedésünk hamvába holt, mert kiderült, hogy csak az ülőszékeket gyűjtik össze.
Így barátomnak nem tudtam bemutatni a kényelmes lejtésű A1 pályát, s a visszafelé futó 11 piros és 11a fekete pályákat. Kár, mert ezek talán a terület legjobb pályái, de ezen a napon maradt nekünk a tsanecki oldal tönkresíelése. ( a felvonó a hírek szerint a következő két napban is zárva tartott a nagy szél miatt.)
A terület véleményem szerint még hosszú ideig síelhető marad, a kellemes hó biztosított.

Csabor

2011.03.14.

Turracher Hőhe

Március közepi síelésünk harmadik napját megelőzően az úticél meghatározása komoly döntéselőkészítő munkát követelt. Amikor elkezdtük a lényegre és a pohár fenekére törő megbeszélést, már esett az eső, s ez egész éjszaka folytatódott.
A terület leghóbiztosabb terepének tartott Turracher Höhet választottuk.
Kiderült, hogy az eső ezen a területen hó volt, így kb. két-három centi friss hó fogadott bennünket. A hó még mindig esett, ködös volt az idő, s komoly megfontolás tárgyát képezte, hogy ne vegyünk-e félnapos jegyet. Végül győzött a vakmerőség, s vettünk egy egész napos jegyet.

Már a lécek felcsatolásánál tudtuk, hogy a síelés nyelve magyar, mert a pályán és a hüttékben lévő összes síelő tudott magyarul.
Először a zirbenwaldos részt néztük meg. A csákányos felvonó után a 18-as kéken közelítettük meg a többi pályát. Megdöbbentően rosszul csúszott a friss hó. ha az ember letért a nyomról majd előre esett a lécen. A 19, 20-as piros viszonylag járható volt, de ott sem szabadott lemenni a nyomról. Az Adrenalin szintén puha, de viszonylag jól járható volt. Kicsit kevés élvezetet okozott, hogy a tapadós hó miatt nem lehetett gyorsan menni, így csak az okozott izgalmat, hogy az ember ki tudja kerülni a felvonó oszlopokat vagy sem. Kellemes meglepetés volt viszont, hogy egy helyre is átjárót csináltak az Adrenalin végén a 35-ös fekete felé.
A túlsó hegyre való átcsúszáshoz le kellett küzdeni magunk a 22-es piroson, ami kriminális állapotban volt. Viszont csodák csodája a 24-es könnyen járhatónak bizonyult. Kellemeset lehetett rajta csúszni.
Leküzdöttük magunk a Seetaxihoz. Nagyon jó élmény belekapaszkodva egy vascsőbe, áthúzatni magunk a befagyott tavon. Bár ha belegondolok a szánkós ember munkája nem lehet a legszórakoztatóbb.
A Kornock oldal a tanulópálya vizes havát kivéve jobbnak ígérkezett. A hegy tetején, ahogy az lenni szokott cefetül fújt a szél és hordta a havat. (de ezt már a Deltából ismerjük) Az 1-es teteje kicsit jeges volt, de aztán szépen lehetett csúszni. Kicsit ez is tapadt, de elviselhető mértékben.
A panoráma lift alatti pálya (12 piros) messziről barnának nézett ki. A hóolvadás nyomán a pálya oldaláról a sár ráolvadt a hóra és beszínezte azt. Érdekes ilyen pályán csúszni.
Délután hült egy kicsit a levegő, s a pályák minősége javult. Szinte már jó volt csúszni. Át is látogattunk ismét a túloldalra, s a száguldozást csak a liftek leállása szakította meg. Nem lett volna érdemes félnapos jegyet venni. Szép lezárása volt a hosszú hétvégének.

Bebizonyosodott, hogy Turrach a környék leghóbiztosabb terepe. Még néhány hétig biztos élvezhető marad a hó.

Csabor

Kitzbühel 2011,02,24.

Ismét bebizonyosodott, hogy magányos farkas a legveszélyesebb! Ott van az EXPLOSÍV klub ahol napokon keresztül mondogatták, hogy HOLNAP... Én pedig megmondtam, hogy holnap Kitzbühel s két nap múlva már ott is voltam. Na!

Kitzbühel!
Mióta akartam eljutni ide! Tudatra ébredésem óta Kitzbühelhez a sí társult. Akkor még nem is síeltem, de tudtam, hogy a nagy dolgok síelésben itt történnek. Olyan volt nekem Kitzbühel, mint Jumurdzsáknak Mekka.

Micsoda elődök nyomdokába léphetek! Milyen nagyságok csúsztak itt a havon! Most itt vagyok! Mekkora élmény az elődök által rajzolt íveket követni! Megdobban az ember szíve, ha Sörapu sílécének talpnyomát kiöntheti modellgipsszel, vagy kis üvegcsében összegyűjtheti mgy lécéről leeső vaxdarabokat. Alig élek!

Talán a meghatottság könnyei homályosították el a látásom, amikor Kitzbühelt megközelítettem.
A város határában nem mentem be az alagútba, ami a Hahnenkammbahnt jelölte, hanem mentem tovább a főúton. Csak megjegyezni kívánom, hogy ezeket a beszámolókat azért írom, hogy mások elkerüljék azokat a hibákat, amiket én nagy kedvvel és duzzadó önbizalommal elkövetek.
Szóval autózva, mint afféle turista az első síléces táblajelzésnél balra bekanyarodtam. Így jár az, aki nem készül fel előre. Én térképeket (is) gyűjtök, de nem hordozom magammal, hogy kényszerítve legyek újabb példányok beszerzésére. Így fordulhatott elő, hogy a kanyar a Kitzbüheler Horn felé történő útvonalat eredményezte. Tapasztalati tényeken alapuló rutinnal, semmit ki nem véve a kocsiból, semmit nem öltözve megközelítettem a pénztárakat. A térkép zsákmányolás után kiderült, hogy ez egy kis terület, s első feleségem kék pályákra vágyik, tehát kipörgő kerekekkel tovább.

A kékes vágyak miatt eldöntöttem, hogy nem a Hahenkammbahnon megyünk fel, hanem a Fleckalbamhnon. Már csak meg kellett találnom! Szépen araszolgatva tapasztaltam, hogy már Aurachot is elhagytuk. No jó arra is vannak pályák, mondtam amikor megállva a hátsó ülésen lévő kabátom zsebéből kivettem a zsákmányolt térképet. Kézifékes kanyar, s megállapítottam, hogy ha tudja az ember hova megy, akkor van is esélye az odatalálásra. Bebóklásztuk Kitzbühel gyönyörűszép belvárosát (csodálatos régi faépületek, érdemes megnézni!), kétszer-háromszor visszafordultunk, s szinte már ott is voltunk.
Megjegyzem, hogy bármelyik felvonó is jó lett volna, de én azért ragaszkodtam a Fleckalmbhanhoz, hogy le tudjunk csúszni a parkírozóig, ami érkezésünkkor a telítettség állapotát mutatta. Látva tanácstalanságomat a forgalomirányító intett és egy szalaggal lezárt területre mutatott. Felemelte a szalagot s máris alig néhány méterre a pénztártól parkíroztunk két ukrán terepjáró társaságában. Tájékoztatott, hogy ez fizető parkírozó, de annyit fizetek, amennyit akarok. Emberek én megtanultam németül! Ezt a nyelvet értem, Minden oké!

A fülkés felvonó eszméletlen sokáig kapaszkodott felfelé. Itt kezdődött első feleségem fokozatos elszakadása a síeléstől. Elvégre, ha sokáig megy a felvonó felfelé, akkor logikus, hogy a lefelé út is nagyon soká tart, vagy rövid, de sikoltós. A női logikát egész nap nem tudtam megcáfolni. Pedig próbáltam hütte varázslatokat is előadni. Első feleségem mozgásterülete szűk pályarendszerre korlátozódott. Ennek megfelelően az én mozgásterületem is leszűkítésre került (csak ezt a részt tudtam sajnálatos módon besíelni). Persze általam.

A felvonóból kiszállva csodálatos látvány tárult elénk. Mindenhol gyönyörű szép pályák, sok hó, napsütés, és sok síelő, akik bőven elfértek a pályákon.

Itt Kitzbühelben minden más. A kék pályába bőven keveredik rózsaszín, a pirosba szürke, s a fekete pályák is köszönik, jól vannak. Síeltem már én olyan piros pályán, ami sokkal lágyabb volt, mint az itteni kékek. A pályák vonalvezetése érdekes. A parkírozóhoz menő pályákon gyakran találkozik az ember érdekes megoldásokkal. A térképen kanyarog egy kék, a valóságban az egy erdei út, s a kikerülőnek tűnő piros is néha házak közé ér, s keskeny úton kell a meredeken lavírozni. Néha találunk egy meredek pirosat, ami aztán pánikszerűen egy erdei útban folytatódik. A feljebb lévő pályák jól átláthatóak és jól járhatóak.

Azt kell mondanom, hogy legalább is a pályarendszer ezen része nem kezdőbarát. Aki itt akar megtanulni síelni, és sikerül is neki az bátran mehet bárhová, simán tud csúszkálni. Viszont önbizalom nélküli kezdők itt kék pályán ne kezdjenek el csúszni, mert remegő lábakkal ülnek majd a hüttében.

Hüttéből van elég, de mint minden Kitzbühelben itt az is drágább.

Csodálatos napom volt. Első feleségem egy hüttében hagyva szükebb sugarú körben szabadon síeltem. Egyszer a parkírozóból egy múmiával jöttem fel. WFeri egy karonülő csecsszopónak tűnt mellette, elaludt a fülkében én ébresztettem fent, s látva tehetetlenkedését és is emeltem ki lécét a tartóból. Viszont egy majd két méteres GS léccel nyomta az öreg. Megint volt okom az irigykedésre. A csodálatos naphoz az is hozzátartozott, hogy a telefonom a kocsiban felejtettem, s csak két óra felé csúsztam le érte. Azt hiszem, ezt a véletlent rendszeresítem.

A pályák nagyon jó minőségűek voltak. Érezni lehetett, hogy döntően mű havon megy az ember, de a nagyon kemény alapon még délután sem alakultak ki síelést zavaró buckák, s jegesedés sem fordult elő. Kemény pályák, de jól síelhetőek. Tömeg sehol sem volt, a nagyszámú síelő ellenére. A Sörapu által emlegetett új tájékoztató táblák komolyan roppant érdekesek, megtudtam őket olvasva, hogy süt a nap, s kettes fokozatú (az mit jelent?) lavinaveszély van. Sajnos a minden bizonnyal sokrétű repertoár minden elemét nem tudtam kiélvezni, mert nem volt sor, s nem volt időm többet olvasni. Ezen a problémán könnyen át tudtam lendülni.

Nagyon jó napot töltöttem itt. Sajnálom, hogy nem tudtam többet menni, de így is nagy élmény volt. Mindenkinek ajánlani tudom. Ki itt nem síelt annak nagyon hiányozni fog!

Végül egy személyes megjegyzés. Mint korábban jeleztem különféle, saját jogú és vétlen balesetek miatt manapság kicsit nehézkesen mozgok. De minden rosszban lehet valami jó. A fájó tagok nagy odafigyelésre késztettek, s így rátaláltam valamire. Nem tudom mi ez, de Replaci szűkszavúan vagy három oldalt írna róla. Próbáltam az általa elmondottakat gyakorolni, s érdekes dolgok történtek. Másként indítottam az ívet, s másként fejeztem be, másként tehermentesítettem, s a HOKE-m is jóval kisebb lett. Most véletlenül nem hülyéskedek, nem tudom szakavatottan elmagyarázni, de sokkal kisebb erőkifejtéssel síelek. Régen a kanyar után a következő ív megkezdéséig minden terhelés a völgylábamon volt, de most a hegylábam is segít, sőt néha érzem, hogy már a léc is csinál valamit nem csak én. Hiába ez a Kitzbühel egy csoda! Még a végén kikerülök a talponsíelők csapatából!

Csabor

Steinplatte 2011,02,23.

Előre is elnézést kérek, de ez a beszámoló nem lesz "csaboros". Ha valaki egyszer összegyűjti a "csabor összest" lehet, hogy ezt majd kihagyja belőle.
Minden oka, hogy a tegnapi "összeborulásom" a síléctartó vasállvánnyal kicsit nagyobb volt, mint azt az első pillanatban sejteni lehetett. Nagy volt a kísértés, hogy ma ágyban maradok, mert alig tudtam mozogni, minden tagom fájt, különösen a vesém. (próbáltam a belső vérzés veszély miatt bevett folyadékkal ellennyomást létrehozni, de az sem használt) Megjegyzem a derekam körüli fájás direkt jót tesz a sí stílusomnak, hisz eddig nagyon sok mindent intéztem el derékból és vállból. A fájdalmakon kívül a legnagyobb problémát a szédülés és émelygés okozta. Közbevetőleg említem, hogy a szépségdíjas esés az utolsó lecsúszásnál történt. De mit tegyek, hó van, s menni kell.
Kis, táposnak való terepet néztem ki mára Steinplattet. (hívják Waidring Steinplattenek és említik vele együtt Winklmoost is).

A vidéken megszokott gyönyörű hegyi úton indultunk el Steinplatte felé. Elmentünk a Pillersee pálya mellett. 19 km, de ahogy az útról látszik van egy nagyon jó, húzós ereszkedő része. Azért a táposság ellenére nagyobb falatra vágytunk. (Steinplatte 35 km, a vele együtt lévő német Winklmoos 12 km)

Az útról hatalmas sziklafalat láttunk. Mögötte van a völgy, ami a sípályát fogadja be. Persze én még a helyre kis faluban bekanyarodtam az első szimpatikus helyre, de az egy gyerek síiskola volt, az igazi felvonó a falu másik végén várt ránk.
Hogy várt az azért túlzás, mert alig fértünk be a parkírozóba. A hétköznap ellenére tengernyi ember. A fülkék szorgalmasan emelték át a sziklafalon a sok embert, de így is perceket kellett sorban állni.
Ahogy kiszálltunk a piros tojásokból gyönyörű kép tárult szemünk elé. Kellemes napsütéses idő, s mindenfelé sípálya. Mindenki képzeljen el egy kb. egy kilométeres völgyet, s abban minden talpalatnyi négyzetcentiméter gyakorlatilag sípálya. Az ülőszékes felvonók nagy lendülettel viszik keresztül kasul a síelő tömegeket. A völgyben nincs más felvonó, csak különféle férőhelyes ülőszékes. Sőt a völgyben lévő felvonóknál beléptető kapu sincs. Ha valaki ide született az élete végéig síelhet jegy nélkül. Másik megközelítésben, ha valaki fel tud ide jönni megérdemli az ingyen síelést.

A hatalmas tömeg miatt, a remek felvonók ellenére sorok alakultak ki. Változó ideig, de mindegyik liftnél egész nap kellett pár percet várakozni. Reggel többet, nap közben 5-6 percet.
A pályák elnyelték a tömeget, ott nem volt gond a sok ember. A völgyben lévő pályáknál gyakorlatilag nincs szűkület, arra megy az ember, amerre kedve tartja.
A középen lévő 4, 5 jelű kék pályák minden kezdő álma. Nekem is sikerült itt elhelyeznem első feleségem, aki annyira meg volt elégedve ezekkel a kékekkel, hogy erőszakkal kellett néha másfelé terelnem.
Az utóbbi időszak legjobb pályáin síeltünk. Remek volt a minőség, finom, kezelt a hó. Érezni lehetett a hó alatti kemény alapot, de a sok síelő ellenére is alig volt buckásodás, s gyakorlatilag nem volt délután sem jégfolt.
A völgy egyik oldalán szívet csücsörítően szép piros pályák találhatók. A 9, 9a maga a csoda, de az 5, 6, 3, 7 pirosak is nagyon kellemes vonalvezetésűek. A szép idő ellenére (még napoztam is a nyugágyak egyikében) a csúcs mindig ködben volt, így a kilátásban gyönyörködni nem lehetett. Rogyogány állapotom miatt a 8-as feketét nem vállaltam be.
A völgy oldalán is találunk pályákat, amelyek a hegy oldalán ereszkednek lefelé. A kékek nem olyan szélesek, mint fent, a pirosak talán nem olyan szépek.

Kicsit a hütték hiányoztak a képből. Az a fajta, hogy csak síelek nyugodtan, s egyszer csak megállok hüttézni egyet. Próbáltam gyógyítani magam, s az egyik hüttében ettem egy monumentális levest, s ha lúd legyen kövér, ittam is egy "tiroli hegy ördöge" nevű snapszot. Szóval aki akar az talál.

Békésen síelgettem, amikor egy fiatalember a legártatlanabb helyen, egy kék pályán elütött. Ugratott a deszkájával, s én ott voltam. Esélyem sem volt kivédeni az ütközést. Valahol a felső testemen talált el. Ő lehetett vagy 40 kiló, de az én 80 kilóm úgy pörgött a hóban, mint a kutyák elé hajított átsütött mustáros wurst. Még a havon fekve hallottam, hogy első feleségem nagyon kiosztja a fiatalembert, mert kárt tesz a tulajdonát képező síelőben. Nagyon be is rezelt a társaság. Nem tudom itt mi jár annak aki balesetet okoz, de a srácok körberajongtak, hozták a szanaszét heverő cuccom, lécem, botom, kócsagtollas süvegem, dali pár pisztolyom. Nem is mentek el addig, míg lécre nem álltam s indultam tovább. (át is mentem piros pályára, mert ott legalább nem bántanak) Azt hiszem legközelebb egy lánycsapattal üttetem el magam. A dolognak annyi előnye volt, hogy már nem a vesém fájt a legjobban.

Összefoglalva, a pályarendszer kitünő. Talán máskor nincs iskolai szünet, s akkor még élvezhetőbb. A kék pályák minden kezdő igényét kielégítik, s haladók is technikázhatnak itt. A piros pályák kategóriájuk kiválóságai. Jó vonalvezetés, megfelelő szélesség, remek hó.

Érdemes ide mindenkinek eljönni.


Csabor

St. Johann in Tirol 2011,02,22.

Ma kimozdultunk a bázisról. Igéretemhez híven közelítünk Kitzbühel felé.
Kimozdulásunkat a sok holland is okozta. Mint már jeleztem a holland nyelv dallamosságban alulmúlja a szerb nyelvet, viszont a hollandok helyi tapasztalataim szerint többet beszélnek, mint az olaszok. Ilyen tömegben kicsit zavarók. Én mindig tesztet futtatok le az idegenekkel. Rájuk mosolygok a 07-es ügynök mosolyommal, s ha köszön rendes fajzat. Ha nem köszön előre, de visszaköszön, lehet vele kezdeni valamit. Ha vissza sem köszön, holland.
Fieberbrunntól úticélunk mintegy 15 km-re volt. Azért írom ilyen körülményesen, mert pontosan nem tudom hol voltunk. Ez a kitzbüheli hegy másik oldala, de a térképek hol St. Johann in Tirolnak, hol Oberndorof in Tirol, hol Eichenhof-liftenek jelölik. Jelöléstől függetlenül egy 60 km-es pályarendszerről van szó.
Reggel kicsit kornyadozva indultunk, hisz esett a hó, s az már jelezte, hogy nem babazsúr lesz a nap. Rövid autókázás után megálltunk Eichenhof-liftenél.
Nagyon kevés ember volt. Holland is alig. Megnézve a térképet láttam, hogy innen csak csákányos felvonóval lehet feljutni a hegyre. El volt döntve, hogy ez az oldal felejtős. A csákányos és a tányéros felvonót az emberi törzsfejlődés egyik zsákutcájának tartom. A hegynek felfelé való síelés ellentétes a sí funkciójával, s ellentétes az emberi test mozgási lehetőségeivel is.
Már fogalmaztam, magamban a beszámoló ütős részét, a nézzük meg alaposan a térképet kezdetű mondatot, de ne szaladjunk előre.
Tovább autóztunk a P2 központi parkírozóig. A városka kedves, minden bevásárlásra hajlamos háziasszonynak ajánlom. A parkírozóban szépen gyülekezett a nép. A kabinos felvonó előtt az utóbbi időszak legnagyobb sorban állását éltem át. Selmec ehhez képest latintánc bemutató volt. A bejáratot három irányból lehet megközelíteni. Mindenhonnan szép számmal jöttek a síelni vágyók, csatlakoztak hozzájuk a valamilyen csoda folytán már egyszer lecsúszók, s újra feltörekvők, s a sort szinesítették a surranópályán jövő síiskolások. Ide csak korán, vagy későn érdemes jönni, 9 és 10 között nem.
Mikor az aurám egy foszladozó papirzsepihez volt már hasonlatos bejutottunk a liftbe. Feleségem unszolására kiszálltunk a középső állomáson. Innen indulnak az 1-es jelű kék pályák. Bár a pályákon látszott, hogy a tegnapi s a mai hó valamit javított állagukon, de már reggel tudni lehetett, hogy ez édeskevés. A hó nem állt össze. A friss és a mű hó sajátos elegyben, puhán kupacolódott, s előtűnt a kékes fényben játszó jég. Azért sikerült az első feleségem elhelyezni a terepen. Kijelentette, hogy neki ez jó, más pályára nem is vágyik, én mehetek amerre látok. No ezzel volt a probléma. Sokszor említettem a szemüveges szenvedését hóban, ködben. Most sem volt ez másként. szemüvegem párásodását fokozta a köd. A legfelső állomásról sem láttam a kitzbüheli térség szimbólumának számító tornyot. De ha már itt van az ember menni és szenvedni kell.
Azt már az elején tudtam, hogy az 7a jelű FIS pályát ebben az időben nem vállalom be. Az ember adja meg az élménynek a tiszteletet. Látni akarom, ahol megyek.
Az eicenhofi terület nagy része szintén kimaradt, hisz arra csak csákányos felvonók vannak.
A csúcsról indulva nekem a legnagyobb gondot a pályák jelölése jelentette. Soha életemben nem mentem még ennyit jeges erdei utakon, amik piros jelölést kaptak. Persze végül mindig kiderült, hogy ezek lényegében elkerülő utak, valahol van egy a jég ellenére is jobban járható rendes piros. Azt kell mondanom, hogy a pályák nyomvonala érdekes. Egy széles és meredek piros pánikszerűen egy keskeny erdei útba csap át és fordítva. A középső résztől már tisztább a kép. Nagyobb területen helyezkednek el a pályák, szélesebbek, követhetőbbek.
Az 1-es (d, c, g ) kék pályákat tudom ajánlani a kezdőknek gyakorlásra. Ugyanilyenre jó a 2-es (a,d,c) jelű kék pálya. Ez hosszan kanyarog, néha erdei útként, de kezdőknek való kellemes vonalvezetéssel, s lemegy egészen az alsó állomásig.
Az 1e piros mellett (ami nem egy nagy szám, néhány száz méter hosszú, csak én a kitáblázás hiányosságai miatt az autóútra tévedtem két lécen a négy kerék helyett) az a régi típusú beforgatható karos kétüléses felvonó van, amit már csak néhány helyen látni. Itt a P1-es parkírozó, ide kellett volna jönnöm, elkerülni a sorban állást.
Összességében elmondhatom, hogy ez a pályarendszer többet tud, mint amit ma mutatott. Ma a jég dominált, viszont egész nap, váltakozó intenzitással esett a hó, s ez szép reményekre jogosít. Szívesen csúsznék egyszer itt kellemes körülmények között.

Némi élelmiszert bevenni egy hüttébe tértünk be (Gasthof Almhof). Az ajtóból majd visszafordultam, mert párnás székek, s monarchiabeli hangulat fogadott. Ilyen hüttében még nem voltam. S itt ebédelt életem első néger síoktatója is. Ő bizonyára azért síoktató, mert könnyű megtalálni a hóban. Sőt zenét is rendelve a tanítványaival táncra is perdült. Mi lehet itt este?

Ezt a hüttét örök életemben megjegyzem. A ház előtt lévő síléctartó (fém szerkezet, kiálló csövekkel, reklámtáblával) vagy másfél méterrel alacsonyabban volt, mint az előtte lévő havas rész. Persze a nép ott fent állt meg a lécével. Én is. Induláskor felcsatoltam, de az egyik léc nem tetszett. Mintha még hó lett volna a kötésben. Leoldottam, hogy megigazítsam. A másik léc elindult alattam. Aki nem esik el síeléskor az nem síel rendesen (erről még oktatók is tudnának mesélni). Én viszonylag ritkán esem, de előfordul. Eséseim általában nem normál sítevékenység közben következnek be. A mostani is így történt. Simán lecsúsztam egy lécen a lejtőn, s mint Foxi Maxi fent akadtam a síléctároló kiálló csövein. Lassan lecsúszva még érzékeltem, hogy a hüttéből többen kijönnek megcsodálni a produkció előadóját, aki a földön fetrengve csak annyit tudott kinyögni, hogy OKÉ! Kicsit hazudós a srác!

A terepet mindenkinek ajánlom, biztos jobb, mint ma volt.

Csabor

Fieberbrunn 2011,02,20.

Már megint minden szerencsétlenül alakult. Pont úgy ahogy szokott. Halálra kell dolgoznom magam, hogy el tudjak menni síelni. Aztán totál fáradtan indulás reggel. Kapkodva pakolás, idegeskedés. Amikor végre elindulunk kiderül, hogy a navigáció 50 km alatt nem talál műholdat, Amikor idegességemben taposni kezdem (most vettem, vadonat új, a régin programot frissítettek, azóta nem használható), akkor közli a feleségem, hogy otthon felejtette a szemüvegét. Padlófék, kanyar vissza. Az út nyálkás, köd van, olyan kietlen minden. Ahogy a síelésre gondolok egy sötét árny lebeg körben az autóban s szisztematikusan egy kést kezd el forgatni a térdemben. Mindenem fáj, alig élek, semmi kedvem az egészhez, inkább otthon kellene áporodni a TV előtt. Minek akarok én síelni? Kell az nekem?
Kb. 100 km-rel a cél előtt kezdek havat látni az út mentén. Nem is számít a köd, nyomjuk, hisz síelni megyünk. Szép az élet!
Most Fieberbrunnba megyünk. Nincs 600 km a táv. Valami szlovén úttársaság szponzorálhatja a navigációs programot, mert mindig Maribor felé akar indulni. Szerencsére már nem lesz vele több gond, Linz felé megyünk, hasítunk a sztrádán, amikor lemegyünk róla, kicsit meglátogatjuk Németországot is, s gyönyörű úton, hegyek között kanyarogva közeledünk célunk felé. Minden szép, havas a környék. Fieberbrunn apró kedves falucska, végében egy sípályával.
Szállásunk pályaszállás. Manapság annyi szállást hirdetnek így, s ennél is majd 100 métert kell gyalogolni a felvonóig. Úgy döntöttem sportos leszek, gyalog megyek a felvonóig. (a szálloda parkírozójánál nincs közelebb parkoló)
Megérkezésünkkor szobánkban pezsgő vár, ezen fellelkesedve kirándulunk egy hütébe. Kellemes italok, akkora rántott hús, mint a Dunántúl, élőzene. Tánc az asztal tetején, megjöttünk.
Visszatérve a szállodába elkérjük a síbérleteinket. Tudnak magyarul, nem probléma, hogy most mást kérünk, mint ahogy korábban leleveleztünk. Ott egy gép, s ripsz ropsz kiállítják a nekünk való bérletet. Emlékszem elalvás előtt még keményen alkudozom a bérletkészítő gépre.
Reggel kellemesen beöltözve irány a pálya. A helyi „pesti ember” mínusz 6 fokot mondott. Korrekt, 6 fok van, de úgy néz ki hogy pluszban.
A pálya a térkép szerint kedvemre való. Mindent meg lehet közelíteni fülkés, vagy ülőszékes felvonóval. S számomra még egy újdonságot is mutatott a térkép. Fel volt tüntetve az egyes liftek menetideje. Jó, nem pont annyi ideig ment, de fel volt tüntetve.
Laza bemelegítésként a Doischberg fülkésen felballagva lecsúsztunk a piros 8-ason. Kellemes pálya. Kezdőknek is való, jó széles és felhasználóbarát. Annyira tetszett, hogy még kétszer megismételtük. Az már látszott, hogy kevés a hó. A jeges alapon hóágyúval gyártott műhó volt, amiről a tapasztalt síelő már reggel tudta, hogy délutánra csupa bucka lesz.
A csúcsra visszatérve a másik irányba indultunk. A 8A kéken mentünk le. Itt csákányos felvonó van, tehát biztos volt, hogy nem erre jövök vissza. A kékecske szintén nagyon kedvelt lehet a kezdők, tanulók körében. Bár meg kell mondanom, hogy későbbi tapasztalataim alapján nem sok eltérést találtam a kék és a piros pályák között. Igazi családi pályarendszer.
A Lárchfilzen felvonót használva (ez nem fülkés, hanem négyes ülős) kicsit feljebb merészkedünk. Innen is többször ereszkedtünk alá. Az 1-es piros, ami a 9-es pirosban folytatódik, s a 7-es kék, mind kellemes pálya. A családi síelésre a nagymamát is lehet hozni.
Néhány lecsúszás után másik irányt vettünk. A Reckmoos kétszemélyes felvonóra szálltunk. No ez érdekes egy gépezet volt. Régi mint az országút, s lassú mint én. Talán mindenki ismeri az alávágós jellegű felvonót. Ez jön, mint a veszedelem, aztán lendületesen vádlin, combon, vagy...máshol üti meg az embert a kedves kiálló fém részeivel. A kedves kezelők segíteni próbálnak, visszafogják kicsit a beülőt, majd kedélyesen meglökve elengedik. Máris ott lengedezik az ember egy szakadék fölött. Érdekes élmény. Amikor az ember lenyeli ami feljött meglepve tapasztalja, hogy szemben is ülnek a felvonón. A meredély miatt a déli oldalról nem lehet ide, s innen sem oda síelni, csak ez a kellemes öregecske felvonó biztosítja az összeköttetést. Olyan, mint a helyiérdekű vasút. Út közben is fel lehet rá szállni, s ez komoly.
A déli oldal pirosai már nem olyan barátságos teremtmények. Csak a pályán van hó, máshol mindenütt a barna sáros föld látszik. Néhány kanyarban figyelni kell, hogy ne iszapbirkózóvá alakuljon át az ember. A 12 és 11-es pirosok kezdőnek nem igazán valók, különösen nem a jelenlegi buckásodó időszakban.
Visszaindulva a másik oldalra a Reckmoos Süd kabinossal megyünk fel a hegyre. Ez már a második sárga buborék. Fent nekilátunk a meredeken induló 10-es piros leküzdésének. A piros pályán van egy kb. 200 méteres szakasz amit feketével jelölnek. Ez a 10A pálya. Ki lehet kerülni a hegy oldalában oszlopokon álló keskeny pirossal, ami szerintem sokkal rosszabb, mint a rövid fekete. Ritka az ilyen pályaépítés. Aki kicsit is bízik magában inkább a feketét csússza meg. Leérve a völgybe jön a már ismert kétszemélyes, s a közbenső megállónál menet közben fel is szállunk rá, de most ellenkező irányba. A lengedezés már direkt jól esik.
Tovább akartunk menni észak felé. Kinéztük, hogy van egy kék pálya ami körbemegy a hegyoldalon. Kicsit nehéz megtalálni a leágazást, de aztán már lehet menni a keskeny kék 6A pályán, ami kényelmesen átvisz a másik oldalra. Innen a 3, 4, 2-es kék pályákon visszatérhetünk az alapállomáshoz. Ezek a pályák a tanulóparadicsomok. Mindenhol oktatók, tanulók tömegei. A 2-es pálya tetejénél a hütte mögött található a téli bob pálya. Érdekes ötlet ez is. Beszáll az ember, olyan, mint a hullámvasút, oda ér vissza ahonnan elindult. Két csúszás között érdemes kipróbálni, van olyan élmény, mint a kétüléses felvonó.
Már csak egy fülkés felvonó volt hátra. Itt vagy 4 db piros 15 személyes fülke követi szorosan egymást. A középső állomáson ki lehet szállni, s jöhetnek a kékek, vagy átszállni a felső részig járó fülkékbe. Mi magasra törtünk. Kellemes, de keskeny piroson (1) csúszhattunk át. Célunk az volt, hogy az 1-esről letérve az 1C-n csúszunk le a kiindulási pontig. Lazán le is tértünk, s ügyet sem vetettünk a néhány táblára az elágazásnál. Néhány száz méter után már tudtuk, hogy baj van. Megszűnt a hó, s én azon gondolkodtam, hogy miért nem egészítettem ki a biztosításom off piste opcióval. Leküzdve magunkat a hegyoldalon, ismét visszatérhettünk az alapállomásig.
Délután már minden buckás, vizes, vagy jeges volt. Ahogy ment le a nap, kicsit javult a helyzet, de néhány centi hó nagyon ráfér a pályákra. Reggel korán minden gyönyörű, de délután már szenvedés az élet, s ez nem is változik amíg hó nem jön.
Vasárnap volt, de komolyabb sorok sehol sem alakultak ki. Talán legtöbben a tanulók által használt felvonóknál voltak, de egyéb helyeken gyorsan lehetett liftezni volt egész nap.
A hütték jók. Eredeti hütte hangulat, jó kaják.

Magyarokkal nem találkoztam. Nem tudom miért nem népszerűbb ez a hely. Holnap narancssárga kabátot veszek, mert holland viszont töménytelen mennyiségben van. Rá is jöttem, hogy a szerb alapvetően lágy, dallamos nyelv.

A pályarendszert mindenkinek tudom ajánlani, aki szereti a kisméretű, hangulatos helyeket. Rend van, s családias a légkör. Azt hiszem holnap is itt csúszom, ha felébredek, mert még van egy üveg pezsgő behűttve.

Csabor

2011.02.10. Fórumosok oktatása Visegrád-Nagyvillám pályán Replaci által


Szeretek síelni. Minden alkalmat megragadok, még akkor is, ha néha fáj. Ezért vártam nagy izgalommal a síelők.hu fórumon szócséplésben élenjáró síelők egy résznek Nagyvillámon megrendezett találkozóját.
A szervezés szerteágazó volt, kaotikusan változó létszámmal, versenyt futva a nap melegével. Nagy volt a tét. Replaci ajánlotta fel, hogy önzetlenül foglalkozik a jelentkezőkkel, s próbál néhány órán át segíteni síelni tudásunk fejlesztésében. Mint kiderült ránk fért, de ne rohanjunk előre.
Személy szerint én nagyon izgultam. Ez volt életemben az első villanyfényes síelés, s ekkor adtam át magam életemben először oktatónak.
A szervezés eredményeképpen 9-en igérték biztosra, hogy megjelennek az oktatáson.
Ők voltak:
- Klaci a gyepmester
- Pedro a terület avatott ismerője, s alkalmi idegenvezető
- WéberF az öreg rutin és alkalmi fotós
- Macilaci a mindentudó hozzászóló
- Mitro a legaktívabb nő és fórum király(nő)
- TapSÍHapSÍ (fonetikusan írva) az alkoholtartalmú ágyasok specialistája
- Nagydoki a deszkaváltó
- Csabor első feleség akiből a végére jégspecialista lett
- Csabor a grafomán e sorok elkövetője.

Replacival együtt tíz kicsi síelő a jégen. (előrevetette árnyékát a krimi)

(Megjegyzem Pedro és Klaci már a hétfői foglalkozáson is ott volt, így visszaesőnek minősülnek.)

A találkozót 17 órára beszéltük meg. Mi Fehérvárról indultunk macilacival, a első feleségemmel kb. 15.30.-kor. Nem vállaltuk be a pesti araszolást, ezért eldugott mellékútvonalakon közelítettük meg a helyszínt. A telefonkapcsolat révén tudtuk, hogy a városkapunál kell alávágnunk, s irány a hegy. Kellemes, kanyargós kapaszkodó, hó sehol. Már éppen megszólaltam volna, hogy milyen fehér itt az út a sótól, amikor az autó előre terhelt, élt váltott, s igyekezett keresztben egy ráfutásos előrebukást előadni. Az a fehér jég volt! Visszafogtam a kocsi síelő hajlamait, mert itt mi voltunk a főszereplők.

A pályához érve láttuk – mert persze elkéstünk – a többieknek már nagyban magyarázza Replaci a helyes testtartást.

A pálya látványa érdekes volt. Katasztrófa, döbbenet, elámulás és csodálat. A parkírozót sár vette körül, de a pálya állt, mint egri nő a bástyán. Nem tudom mi tartotta ott a havat. Természeti csoda nem lehetett, inkább szeretet, hozzáértés és elhivatottság. A pálya jege alól, mert a hó már azzá alakult, itt-ott fűfoltok dugták ki fejüket, de a pálya járható, csúszható volt. Ott és akkor, amikor néhány száz méterrel odébb plusz 4 fokot mutatott a hőmérő, itt hideg volt és jég. Rezső biztos jóban van a szellemekkel, vagy tudhat valamit, mert ott igazság szerint egy deka hónak sem szabadott volna lennie. Nem hittem el, de volt. Ma is van, sőt holnap is lesz, még több. Érdemes ellátogatni arra, ha valaki egy kellemes, olcsó csúszkára vágyik, s ha nincs sok ideje ez a hely a Pest környékieknek ideális.

Nekiálltunk a felvonózásnak. Oly koros vagyok, hogy már régen kihullottak tejfogaim, de ilyen felvonót még nem láttam. Egy drótkötélen egy fél műanyag vállfa szerűség kalimpál és megy szorgalmasan a hegy felé. Komoly lendülettel belekapaszkodtunk, s kigúvadó szemmel felhúzattuk magunk a tetőre. Fent, mert a többiek természetesen már felmentek kitörő örömmel fogadtak bennünket. Jó is ez a fórumos barátság, látatlanban is így örülnek az embernek. Aztán kiderült, hogy nem jól használtuk a felvonót, mert a fél vállfát a derekunk mögé kellett volna rakni, nem pedig görcsösen kapaszkodni rajta. Csúnya tulajdonság a káröröm, főleg, ha engem nevetnek ki.

A többiek már itták Replaci szavait, s ehhez az iváshoz mi is szívesen csatlakoztunk. Mint már említettem síelői minőségemben soha nem látott oktató, vagy ha igen titkolta szemérmesen a szakmáját, s inkább elfordult, így összehasonlítási alapom nincs. Viszont azt állíthatom, hogy az első felejthetetlen. Nem értek a síeléshez, nem tudom visszaadni a szakszavakkal, türelmesen, többször elmondott, logikusan felépített, gyakorlatokon átvitt sítudományt, amit Replaci akkor átadott nekünk. Aznap tele voltunk varázslóval, Rezső mellett Replaci is igényt tarthat a címre.
Pedig az indulás nem volt egyszerű. Hogy jön ahhoz valaki, hogy nekem a hegyek száguldó démonának (mily szép is volna) a csúszó hóekét kezdje el tanítani. Hát ez azért…. Aztán kiderült, hogy nem tudok hóekézni, de Replaci azt is elnézte, hogy csúszó hóekém legfeljebb rángatott borona. Aztán jött a többi lényeges dolog, a hegynek fordulás, a terhelés változtatások, forgatások, stb. Csoda, de értettem, persze nem tudtam megcsinálni, de azon a pályán, a felső részen akkor a túlélésért folyt a küzdelem. Majd rendes viszonyok között próbálom gyakorolni.
A gyakorlatok után kedvünkre csúszkálhattunk, s Replaci figyelt bennünket. Néha magához intette egyikünket, másikunkat s a maga csendes modorában felhívta a figyelmet valami apróságra, ami a síelésben nem volt szép, nem volt jó. Rájöttem apró dolgok, a kéz nüansznyi helyzetváltoztatása, a súlypont ide-oda rakása, a tónusváltás mennyire befolyásolhatja a síelés élményét. (bocs a pongyola szövegezésért Laci, de a szakirodalom ott a jégen még nem ívódott belém, viszont a többit próbálom felszívni)

Hamar eltelt az a négy óra amíg az oktatást élvezhettük. Végén a pihenőház előtt, már léc nélkül természetesen komoly szakmai vitát folytattunk a carving síelés mikéntjéről, mert az ember síelni tudása egyenes arányban áll a hótól való távolságával.

Nagy nap volt. Jól esett a fórum bejegyzéseket elkövetőket immár személyesen is látni. Arcot kötni a mondathoz, s látni azt ezután is a fórum bejegyzések olvasásakor. Azt hiszem, sőt tudom, hogy találkozni fogunk még. Valami elindult, talán hagyomány is lesz belőle. Nem ártana. Talán azért sem, mert akkor Tapsi Hapsi ismét elővarázsolná legendaszámba menő borpárlatait.
Csabor

2011.02.01. Eplény

Első feleségem eltiltott a síeléstől. Erre én hét végére terveztem egy családi sítúrát Ausztriába, ma pedig elugrottam Eplénybe. (hiába mindent a családi békéért!)

Az út: Fehérvárról indulva, Hajmáskéren át 50 km a sípálya. Útközben vigyázni kell! Odafelé Várpalotán (rendőrautóból) visszafelé Eplényben egy fekete Golfból trafiztak. (ezt a Golfot még nem láttam. A bolt előtt állt, merőlegesen az útra, s a jobb oldali ülésből mértek nagy lelkesen. Kb. 15 méterről vettem észre.
Az út száraz volt, a parkolóig még csak havat sem láttunk.

Az időjárás: A "pesti ember" napfényes időt jósolt. Délután már próbálkozott a nap, de nem sok sikerrel. Legalább minusz 4 fok hideg mindig volt, s én könnyedén öltözve a "nyári" sígatyámban voltam. A borús idő nem volt zavaró, s mivel a szél nem strapálta magát a hideg is elviselhető volt.

A pálya és a hó: A parkírozóhoz érve láttuk, hogy itt tömeg nincs. (azért jó ez a pálya. Egy órával később indultam, mint ahogy általában dolgozni kezdek, ennek ellenére kilenckor már szemeztünk a Sólyommal.)
Hétköznap a napijegy 5000 Ft, természetesen a néhány órás jegyek és a félnaposok is játszanak, de én most az egész napot itt akartam tölteni.
Gyakorlatilag egész nap nem volt sorban állás a felvonóknál. Számtalan próbálkozásunk dacára ennek ellenére nem tudtunk egyszer sem megállás nélkül felmenni. Ahogy láttam ennek most nem a Sólyom tollfosztása volt az oka, hanem az, hogy a síelők a legelképesztőbb mutatványokat mutatták be fel és leszállás közben. Elmondani sem tudom hogyan de egy pár senkitől sem zavartatva a felszállásnál az ülőrész mögé "ült". (minimum "C" elem) Egyszer miattam is majdnem megállították a liftet. Kiszálláskor egy pár és egy másik síelő között ülve kényszerhelyzetbe kerültem. A pár becsúszott elém, a jobb oldali sporttárs pedig keményen tartotta az irányt. Kicsit gondolkodtam, hogy melyik oldalt sodorjam el, végül inkább a békés pofáraesést választottam. Nem volt nehéz, mert annak ellenére, hogy óránként néhány lapát havat odaszórtak, a kiszálló kriminálisan buckás, esésveszélyes volt. Az élményt fokozta, hogy sokan akik túlélték a kiszállást közvetlenül a közelben álltak meg, akadályozva a többieket.
Ha valakinek sikerült keresztül furakodnia a tömegen indulhatott a sí!
Röviden a pálya jó volt. Kicsit bővebben, délelőtt nagyon jó, délután jó. Érezni lehetett, hogy a jeges alap fölött viszonylag vékony hóréteg található, s az is döntően nem természetes hó, hanem a hóágyúk által előállított liszt.
Menni azért lehetett. Rendesen. Szerencsére nem volt tömeg, s így a sí kreszt nem ismerő gyakorlatlanok csak ritkán akadályozták a haladást. Ezerrel dolgoztak az oktatók, s ezért remélhető, hogy nemsokára önbizalomtól duzzadó keblű síelők népesítik be a lejtőket.
Másodszor voltam Eplényben. Tavaly márciusi látogatásomhoz képest most háromszor annyi pályát síelhettem be.
Az 1-es kék jól használható volt. Kellemes hó, délutánra kicsit buckás, de csak azért, hogy érezze az ember az idők múlását. A felső harmadban egyre növekvő jégfoltok voltak, amik színesítették a csúszást, s még a kezdőknek sem jelentettek komoly akadályokat.
A 2-es kék szépen eldolgozott pálya benyomását keltette, probléma csak az volt, hogy a keskeny erdei úton valaki mindig felakadt a védőhálóban, mert a keskeny, meredek rész gondokat okozott sokaknak.
A 4-es pálya teteje jó volt. Aztán következett két letörés, ami egyrészt kicsit jeges, másrészt keskeny volt, de azután ismét kellemes szakasz jött. Később tudtuk meg, hogy ez fekete pálya volt, én pirosnak néztem. Viszonylag sokan és kényelmesen síeltek itt. A pálya azért nem váltott ki bennem nagy rokonszenvet, mert innen csak csákányossal lehetett a csúcsra jutni. (a Sólyomig való visszagyaloglás nálam szóba sem jöhetett) Érdekes, lassú, kalandos vonalvezetésű csákányos található itt.
A 3-as fekete (buckás) pálya zárva volt. Én nem szeretek tiltott területen csúszni, de volt akit ez nem zavart. Láttam erre néhány szépen kivitelezett esést.
Több hóágyú ment folyamatosan, az üzemeltetők szorgosan gyűjtötték a havat.

Ami nem tetszett: A beléptető kapu elhelyezése változatlanul nem jó. Minden második embernél kártyaolvasási probléma jelentkezik.
A Sólyom kiszállójánál szintén valamit ki kellene találni, mert az jelenleg enyhén balesetveszélyesnek tűnik.
A hüttében változatlanul nincs kifüggesztett étlap. (az italok ára táblára írva szerepel, de az ételválasztékot, s azok árát csak akkor látom, ha már sorban állok, s a pult elé kerültem.)
Még mindig sok a bámészkodó a Sólyomhoz vezető kanyar előtt, pedig már terelőkorlátokat is felállítottak.
A pénztárnál nincs síléc tartó állvány. Ha valaki alulról jön, ott lerakja a lécét, felmászik a pénztárhoz, jegyet vesz, lemegy a lécért, felmászik a Sólyomhoz vezető útra, felcsatol, s már mehet is. Teljesen életszerű.

Ami tetszett: Látszik a fejlődés, s az arra irányuló igény az üzemeltetők részéről.
Mindent kihoznak a terepből és az időjárásból, ami emberileg lehetséges.
Mindenki kedves, s egyre több alkalmazottat látok.
Közel van, olcsó, s ez nagyon jó nekünk.


Csabor

2011.01.10-01.14.-ig egy barátommal öt napot síeltem a Dolomitokban.
Mivel a szállásomon nem volt net, hazaérve, némileg regenerálódva most adom közre tapasztalataimat. (úgy néz ki, hogy Olaszországban a net kérdést a terrorizmus veszély miatt nagyon komolyan veszik, s bizonyára én is terroristának néztem ki a léceimmel)
Aki ismeri a beszámolóimat az tudja, hogy inkább hangulatokat, érzéseket írok meg a száraz tények helyett. Beszámolóim alapján a pályákon nem lehet „vakon” végigmenni, de talán kicsit segítenek abban, hogy az ember megszeressen egy síterepet. Szándékaim szerint ez most sem lesz másként, sőt!

Az említett 5 napot, némi nosztalgiával fűszerezve a Dolomitokban, főleg Sella Rondán kívántam eltölteni.
Sella Ronda és környezete a maga kb. 600 km-es pályarendszerével világra szóló élmény. Az önbizalomtól duzzadó síelők a Sella hegycsoportot (sziklákat?) a Ladin völgyben sílécen kerülhetik meg. Közben érintenek 4 sírégiót: Val di Fassat, Val Gardenat, Alta Badiat és Arabbát. A két irányban járható kör (zöld szín az óramutató járásával ellentétes, a narancs szín az óramutató járásával megegyező irány) kb. 40 km-távolságot jelent. A 40 kilométerből az ember lécen megy 26 kilométert, a többit felvonón nézelődve tölti el. Komoly élmény.

De először érjünk el a célhoz! Lusta ember lévén kb. reggel fél 8 felé dobtam a lovak közé a gyeplőt. Szinte végig nagy ködben mentünk. Útvonalnak Szlovéniát választottuk. Székesfehérvárról indulva M7, Tornyiszentmiklós, Maribor, Ljubljana, Trieszt, Portogruaro, Belluno, Agordo, Falcade, Moena. Az egy hetes szlovén pályamatrica 4800 forint, az olaszoknál két alkalommal fizettünk, összesen 8.90 EU-t. Nekem megérte, mivel Fehérvárról a kb. 750 km-t hét és fél óra alatt tettük meg.
Amennyire a ködtől látni lehetett hó sehol. Először Maribornál láttunk havat, de szigorúan csak a pályán. Kedvem lett volna jobbra alávágni, s közelről eszközös hóvizsgálatot tartani, de most más cél vonzott. Falcade magasságában már aggódni kezdtem. Amikor két éve erre jártam az akkori hószinthez mérve most minimum másfél méter hó hiányzott. A szent spagettire, milyen lesz a hét?

Technikai megjegyzések: Az olasz sztrádán utunkba két fizető kapu esett. A bejáratoknál a Telepass feliratúakon bármennyire is hívogatóak nem menjünk át, mert az külön rendszer. A fizetős jelzésű kapuknál kapott blankettát őrizzük meg utunk végéig, mert hiánya 50 EU-ba kerül. A két kijárat közül az egyiknél személyzet volt, a másik automata. A személyzet és az automata is bármilyen címletet (a nagyon nagy papírpénzek kivételével) elfogad. Mindkettő szépen számol, visszaad, s semmiféle igazolást nem állít ki. Belluno környékén látszott, hogy hamarosan kezdenek szomjazni a paripák, s mivel nem szeretek télidőben üres tankkal közlekedni itatni kívántam. Nyitva tartó benzinkutat vasárnap lévén nem találtam, de végül felfedeztem az automatákat. Még az én technikai érzékemmel is sikerült pénzt elhelyezni az automatában és tankolni, sőt a tankba beleférő benzin mennyiségét is jól saccoltam meg, így nem kellett örökül hagynom a következő vásárlónak.
Bocs, hogy ilyen unalmas és mindenki által ismert dolgokat irogatok, de talán az útiterv összeállításánál segít valamit. Én például ilyenkor rakok be a csomagtartóba egy flakon ablakmosót, mert azt az automatánál nem tudok venni, s télidőben hiánya zavaró lehet. (bár ha van az embernél némi pálinka, vizet csak szerez valahonnan)

Háromkor már be is csekkoltunk a szállodába. Szállásunk Campestrinben volt. Semmi különleges, a századosi csillagokkal rendelkező szállodáknak megfelelő. A félpanzió nagyon olaszos, pedig igyekeznek a szakácsok. Nem szokásom a reklám, de most mégis megteszem. Mi a kecskeméti Dolomiti Utazási Iroda szervezésében mentünk. Soha nem voltam még olyan szálláson, ahol az utazási iroda két képviselője is jelen van. Igény esetén velünk együtt síelnek, s minden kívánságot, problémát azonnal megoldanak. S egy olyan morgós mackónak, mint én bizony lehetnek kívánságai.

A síelés hétfőn kezdődött. Campestrin kb. két kilométerre van a Sella Ronda egyik legnépszerűbb kezdőpontjától Campitellotól. Reggel és a nap végén sok síbusz közlekedik én kocsival mentem. A parkolót egy híd után egy diszkrét kis tábla jelzi jobb felé. Másodszorra már szinte simán megy a bekanyarodás. A parkírozóban palacsintasütővel legyező forgalomirányítók serénykedtek. Mivel mi a szállásunkon megkaptuk a forintért vett, igény szerinti síbérleteket, lendületesen indulhattunk volna felfelé. Itt egy garzonlakás méretű fülke viszi felfelé a síelni vágyókat. Az ember belép a kapun, egy előtérbe jut, ahol előtte és mögötte a megfelelő darabszámú ember után lezárják az ajtókat. Amikor a kint lévő becslésem szerint kb. 150 embert felviszi az egyik fülke, kitódulhat a másik fülkét várni a nép. Bár a két fülke szorgalmasan cipeli felfelé a tömeget, a síbuszok is öntik magukból kifelé a népet. Ez azt jelenti, hogy reggel 9 táján horror van. Ilyenkor fél óráig is simán eltart a sorban állás. Tehát vagy korábban kell jönni, vagy később. A későbbi indulás ellen szól, hogy a felvonó 16.30-kor zár. A csendőrök mindenkit kizavarnak a hüttékből, s Campitelloba nem lehet lecsúszni. (a pálya tervei készek, de a zöldek nem engedik megépíteni. Ha újra nagy lehetnék, csak zöld szervezetet alapítanék!) Sötétben lecsúszni máshova, nagy élmény, ezt csak a taxis által kért összeg nagysága überelheti. Szóval érdemes odafigyelni a visszaútra (ez azért mozgásunkat egy ekkora síterepen korlátozhatja is), vagy olyan helyről kell indulnunk, ahol a parkírozó lecsúszva megközelíthető.

No de, még csak felfelé megyünk.

Amikor a felvonó legyőzi a maga több, mint egy kilométernyi szintkülönbségét egy kis séta következik, kb, 150 méter. Itt egy hütte és nagy tömeg fogad bennünket. A hüttét érdemes megjegyezni, mert a kinti körben minden második nap két leányzó táncol a pulton. A tulaj 500 EU-t fizet alkalmanként, ami szerintem kidobott pénz, mert ilyenkor senki sem iszik, csak tátott szájjal néz. A tömeget pedig hagyjuk nyugodtan, mert a reggeli rutinok után szép lassan nekiindul a pályáknak.
Ez a néhány száz méteres pályaszakasz mindig nagy tömeggel terhelt. Ha leértünk rettentő nagy választék tárul elénk, már lesiklásra érdemes pályákban.
Első nap hatalmas köd uralta a területet. Most ragozhatnám a mit csináljon a szemüveges topicban felsoroltakat párásodás esetén, de én nagyon szenvedtem. Most jöttek jól utunk szervezői, akik vezettek bennünket a pályákon. Nem derülhetett ki, hogy jobban síelnek, mint én, mert követtem őket, mint kutya a kolbászt, hisz ilyen látási viszonyok között soha nem találtam volna vissza a felvonóhoz.
A pályákon ragyogó hó volt, s ezt csak fokozta, hogy a meteorológia szerint délután esni kezd a hó, s mit tesz a megbízhatóság, pontban délben esni is kezdett a hó. Ez tovább csökkentette látótávolságomat. A sanyarú körülmények ellenére aznap 24 km-t csúszkáltunk. ( a Passo Prodoi felé eső pályákat síeltük be) A pályák kellemesek voltak. Kellemes pirosak és kékek. Jó vonalvezetés, úgy megy az ember, ahogy szeretne. Fekete ezen a napon nem volt. Igazán buckásodással sem találkoztunk, a kellemes nyomvonal és esés miatt nem kellett „tolni” a havat.

Technikai megjegyzések: A területről normális térképet nem találtam. A térképről a területen először járó síelő azt sem tudja megállapítani, hogy merre van fent és merre a lefelé. Most szívesen írnám, hogy a 14-es piros, így meg úgy, de a térképen nincs pályaszám, csak a felvonók száma van feltüntetve. Ismeretlenül, ködben a pályarendszer a térkép alapján bejárhatatlan. Csak javasolni tudom, hogy rossz körülmények között senki se vágjon neki a „kör” bejárásának. A napi síelt távolság, s sok egyéb adat a http://www.dolomitisuperski.com oldalon a bérlet számának beírása után megtekinthető.

A nap végén a körhüttében kellemes látvány volt a két táncoló leányzó.

A második nap a kezdés megfelelt az előzőnek. Csak délután esett egy kis hó, a pályákon az előző nap esett hó a kitűnő kezelés ellenére sem tudott rendesen betömörödni. Ezen a napon is vakoskodtam. Rettentő rossz párás szemüveggel síelni. Ezen a napon 23 km-t mentünk. (érdekes többnek tűnt, mint az előző nap) Most a Val Gardena felőli részen síelgettünk. Errefelé Ciampinoi környékén van a hegygerinc mindkét oldalán kikerülhetetlen fekete pálya. Bármelyik irányba megy az ember egyik oldalról a viszonylag rövid, de a tetején emberesen meredek fekete pályát mindenkinek le kell küzdeni. Kezdőknek adjunk rá megfelelő időt. Ezen a pályán vitte el a lábam a hó, egy hókupac képében, s így lett ez az én gurulós pályám. A laza esés után a meredek majd felét hátamon csúszva küzdöttem le. Társaim szerint semmit nem tettem, hogy a csúszást megállítsam. Tökéletesen igazuk volt. Bolond lettem volna a felállással küzdeni, amikor legalább az biztos volt, hogy lefelé csúszom. Ezután jött a FIS pálya, amit a nagyokhoz hasonlóan küzdöttem le, csak „kicsit” több kanyarral és időben „kicsit” hosszabban. Megérkeztünk St. Cristinaba. Itt van a „metro” alsó végállomása. Az utazást másnapra halasztottuk, mert nyomni kellett visszafelé, hisz táncoltak a lányok és zárt a felvonó.

Harmadik nap már láttuk, hogy látunk. Gyönyörű napsütéses nap, kitűnő pályák. Heten indultunk neki a Sella Rondának. Viszonylag szerencsés kiosztás volt. Mindegyikünk elég gyors volt, s viszonylag őrült. Láttuk nagyban a hegyeket, tudtunk tájékozódni, s láttuk magunk előtt a pályát is. A zöld kört választottuk. (talán az kicsit könnyebb. Minden felvonónál tábla jelezte, hogy melyik irányhoz tartozik, tehát aki a körön jár el tudta dönteni merre menjen)) Csak úgy harsogott lécünk alatt a hó. Őrült száguldás volt. Vezetőnk minden szakasz után odaszólt nekem: Csaba ez jó volt? A válasz szavait nem írnám le, de a lényege az volt, hogy nagyon jó. Olyan jó időt futottunk, hogy Passo Campolongó és Corvara között beiktattunk egy kis kitérőt. Így a 26 csúszott kilométer nekünk 35 lett. Életem egyik meghatározó síélménye volt ez a száguldás. Igaz, hogy a combomon a végén szalonnát lehetett volna szeletelni, de ez az élmény mindent megért. Soha sem hajhásztam a csúcsokat. Nem érdekelt, hogy megcsinálom, vagy nem, de elragadott a hév. Mindenkinek ajánlom. Néhány kemény rész van csak, de a többi rész mindenki által járható (időre vigyázni!). Kellemes pályákon, gyönyörű területeken megy az ember. Van ahol a felvonón szemben is jöttek. Kiderült, hogy az nem felvonó, hanem átvonó (bocs), mert egy völgyön, amit nem lehet normálisan besíelni, visz át. Meglepetés volt, hogy kevés a deszkás. (no a kevés közül egyik csak elgörbítette a botomat) A kerülő és az örömteli hüttézés miatt a végén megint nyomnunk kellett, hogy visszatérjünk. A kör véleményem szerint közepes sítudással simán körbejárható.

Negyedik nap kicsit romlott az idő. Puhábbak voltak a pályák. Nekem az előző napi megterhelés miatt nem esett jól, hogy jobban kell nyomni a lejtőn. Most a St. Cristinánál lévő „metrót” és a mögötte lévő pályákat néztük meg. Jó érzés volt kellemes pályán folyamatosan, vagy 7 km-t csúszni. Kényelmesen 29 km-t tettünk meg.

A sok és nagyon jól eső síelés dacára csak a pályarendszer egy kis részletét tudtuk besíelni. Mindegyik területen van olyan rész, ami felfedezésre vár. A szűz havasok szerelmesei is találnak maguknak megfelelő terepeket errefelé. A távolabbi részek felkeresése egy napi program. Majd legközelebb.

Az ötödik nap Moenaba és Bellamontéba ugrottunk át. Kellemes levezetést terveztünk. 32 km lett belőle. Megjegyzem, hogy a hetet úgy nyomtam végig, hogy a hüttében csak teát ittam. Levezetéskor jöhetett két sör, meg egy kiadós esés. Ezen a vidéken kevesebb hó volt. Az olvadt havat a ratrakok diónyi méretűre törték. Reggel kirázta az ember fogából a tömést. De ez a nap is jó volt. Ezt a részt tipikusan kezdőknek lehetne ajánlani.

Bellamonte kivételével a területen kevés magyart láttunk. Bizonyára sokakat a nagy távolság és a kicsit magasabb árak riasztanak. Szerintem legalább egyszer mindenkinek ki kell próbálni. Én biztos visszamegyek még egyszer, hisz első feleségem ma azt mondta, hogy amíg nem voltam itthon olyan rend volt!
Csabor

Mivel a szálláson nincs net, most csak „kölcsönykenyéren” gyorsan írok.
A részletes beszámolók szombati hazaérkezésem után kerülnek fel.
Az utunk jó volt a köd ellenére,. Szlovéniát választottuk M7, Tornyiszentmiklós, Maribor, Ljubljana, Trieszt, Portogruaro, Belluno, Agordo, Falcade, Moena. Az egy hetes szlovén pályamatrica kb. négy és félezer forint, az olaszoknál két alkalommal fizettünk, összesen 8.90 EU-t. Nekem megérte, mivel Fehérvárról a kb. 750 km-t hét és fél óra alatt tettük meg. Száz kilométeres átlag, szinte szabályosan nem semmi.
Hét végén itt a kutak zárva vannak, de automata üzemmódban benzint lehet venni.
A pályák csodálatosak, bár sokat ma a köd miatt nem láttunk. Fagypont fölött volt a hőmérséklet, de délután is jól sielhetőek voltak a pályák. Én a pirosakat is inkább kéknek mondanám. Jég sehol sincs, s a hőmérséklet ellenére buckák is alig fordulnak elő.
A sok pálya szinte áttekinthetetlen a térkép ellenére is. Oda kell figyelni a visszaútra!
A helyi „pesti ember” délutánra havat mondott, s délben el is kezdett esni a hó. Szerdától napfényes jó időt jósolnak. Hiszek nekik.
Tömeg nincs, a pályarendszer elnyeli a sok-sok embert.
Tehát lehet vaxolni, felüléseket csinálni, pakolni, aztán hajrá!
Még csak annyit, buzdításul, hogy az egyik hüttében délután táncosnők ropják a pulton. Megéri megnézni!

Csabor

Selmecbánya - Salamandra Ski Centrum

Befejeztem mai munkám mímelését. (maci szűkebb hazájának második legrondább gyárában volt némi dolgom. Átfagyva ülök a gép előtt.)
Talán most lesz időm megírni a tegnapi kalandot.
Robi kitalálta, maci laci propagálta s ezért szerdára a következő csapat jelentkezett be:
Nagyapa és szédült barátai
Gabóca és csapata
Csabor és élete bearanyozója, valamint mgy
Mitró és párocskája (Tapsi Hapsi)
Robin és maci-laci

A találkozó előtt számtalan fórumbejegyzés, telefon, sms, és egyéb zsinnyegés volt. Soha sem hittem volna, hogy felnőtt, érett(?), emberek ennyit tudnak kavarni egy majd másfél kilométeres pálya miatt. Az utolsó percekben hordozták körbe a véres kardot, hogy esik a hó, mindenki kéretik korábban indulni.
Éjfél tájban lefeküdtem, hajnali négykor keltem. Öt óra 8 perckor ráengedtem a lovakra a gázt, s irány Pest, mgy lakókörzete. A városba érvén telefonáltam, de mgy biztos, hogy nem az igazak álmát aludta, de, hogy aludt, mint a tej az fix. Képzeljétek olyan izgalmi állapotok voltak, hogy Gyula még kávét sem főzött indulás előtt. Komolyan aggódtam érte. Feleségem pedig az utunk miatt. Volt némi hó, köd, meg ilyesmi, de semmi komoly. Kicsit csúszkáltunk, de csak egyszer vettük a kanyart ajtókilinccsel előre. Első nejem ekkor megmarkolta a kezem, s felkiáltott: Jaj Csaba! Én nagyon szeretem, ha egy rövid kűr autóval való bemutatása közben fogják a kezem. Szóval dal, mokka kacagás volt az út. (ja mokka az egy darab sem, mert ugye, mint mondtam Gyulánál kimaradt a reggeli kávé.)
Mellesleg Sahynál mentünk ki, aztán a 66-os úton (véletlenül az ilyen című Hobo cd szólt a kocsiban), aztán Hernádnémetinél balra, s be az erdőbe, egy tizen valahány kilométeres erdei terepre, ahol a veszélyt a helyiérdekű rakétajárat képében száguldozó hótoló jelentette.
Selmec különben egyik kedvenc városom. Olyan buckás, hogy a mondás szerint ha kikötöd a kéményedhez a kecskédet, az a szomszéd telkén legel. Ha kívánjátok valamikor összerittyentek néhány tíz oldalt Selmec múltjáról, a diákhagyományokról, de most folytatom a beszámolót különös tekintettel arra, hogy most tudtam meg, Selemcen sípálya is van.
Az erdei kocsikázás után ott is voltunk. 3 és fél óra, kb. 230 kilométer. Azt senki meg ne kérdezze, hogy miért kellett ilyen korán odaérni, biztos valamely fórumtárs segíteni akarta megolajozni a felvonó görgőket. No de itt aztán össze is jött a csapat nagy része. Örültünk egymásnak, no nem borultunk egymás nyakába, mert érdekes is lett volna, ha én Gabóca nyakába omlok. (nem volt akkora lépcső a környékem, hogy felérjem)
Jó volt látni, ahogy a fórum betűiből arcokká nemesedtek a nevek. (erre a mondatomra büszke vagyok) Én már sokszor megkaptam a fórum poétája jelzőt, mindig visszautasítottam, de akkor úgy éreztem, hogy végre az életben elértem valamit. Amikor a feleségemet bemutattam, Robinnal az élen visszafordult a társaság, s kórusban mondta: Persze az első! Hiába a dicsőség az szorgos munkával kiérdemelhető.
A pálya különben kellemes. Jó vonalvezetésű, tetején elég piros, de nagyon megszelidül később. Aki abszolút kezdő, azt itt nem sokat tud kezdeni magával. A tetején megriad, nem mer lejönni, más síelési lehetőség pedig nincs. (alul nem ment a kis csákányos)
Nekem a pályák előkészítettségével voltak gondjaim. A kezdet kezdetén találtam hosszanti buckákat a pályán. A jeges rész fölött puha hó volt, a jeges alap is göcsörtös, a puha hó pedig a nagy tömegnek köszönhetően komolyan és gyorsan buckásodott a pálya felső részén.
A technika jó, a felvonó kifogástalan. (szerencsére csak négy személyes, így a tömeg fele mindig sorban állt, s nem volt életveszélyes a zsúfoltság a pályán) Az infrastruktúra néhány területét (vendéglátás, WC) még lehetne fejleszteni. A jegyárak viszont verhetetlenek, ha jól emlékszem 19 EU volt egy napijegy.
A tömeg viszont komolyan zavart. Mindig féltem, hogy valaki nekem jön, de a nagy figyelésben csak én mentem neki az első feleségemnek.
Egyik lecsúszásnál éreztem, hogy valaki néz. Hát egy menyecske meresztgette rám a szemét. Igaz, ami igaz jó svádájú férfiember vagyok, bár fejem klasszikus formájából a sisak sokat elvesz, azért a jószemű nő észreveszi az igazi értékeket. Mintegy véletlenül a nő közelébe ódalogtam, s ő meg is szólított: Te vagy a csabor? Puff, mitro volt az.
Kiteljesedvén a csapat folytattuk a csúszkálást. Robin azt mondta, hogy nem öregurasan toltam. Bizonyára nem látta, hogy a hózentrógerem beakadt mitro botjába, így követnem kellett. Később a stílusát alaposabban akartam tanulmányozni, ezért lefeküdtem a hóra. Gondoltam majd csak valaki felsegít, de addigra már mindenki elzúgott.
S néhány szó a tesztről. A tesztelés két síkon folyt. Gabóca hozott egy olyan hosszú GS lécet (mennyit tanulok itt a fórumon!), amit, ha felállított a kötése a fejem magasságában volt. Ha valaki keresztbe fordította a pályán, akkor ott megállt a forgalom, mert a léc végigérte a pályát. Néhányan kipróbálták, váltakozó sikerrel és véleménnyel.
A másik teszt az italok fogyasztása terén történt. Hát a fórumon mindenkinek nagy a szája, de a valóság teljesen más. Volt ugyan némi ráutaló magatartás, de szolíd buli volt. Maci ígéretéhez híven elővette a mitronak szánt unicumot (1,25), Robin kereskedelmi mennyiségű, saját termelésű forralt bort osztogatott, az én laposomban kemény ágyatlan barack bugyogott. A szolídságot csak az törte meg, amikor a pálya tetején kis piknik kosárkából mitro süteményeket osztogatott, Tapsi Hapsi, pedig a piskótákat borpárlattal kívánta leúsztatni.
Nekem programom volt, s ezért kettő előtt hazaindultunk első feleségemmel és Gyulával. Igazság szerint nagyon untam már a sorbanállást. (az idő sem volt nyári, a kocsi hőmérő útközben a -17-et is elérte.) Pestre érve mgy addig nem szállt ki a kocsiból, amíg be nem mentünk egy kávéfőzésre. Lehet, hogy a főzés leegyszerűsített folyamatát majd egyszer húsz-harminc oldalban megírom) Este odaértünk a buliba, s éjszakáig folyt a pia és a kaja. Már nagyon hiányzott.

Összefoglalva.
A pálya és a felvonó jó. De a pályát tökéletesen kezdőknek nem ajánlom. A pálya kezelésén, az infrastruktúrán lehet javítani.
A tömeg nagy, de kedves. Hétvégén, ünnepnap nem érdemes menni.
Az ár nagyon olcsó.
Az út nem vészes. A havas erdei szakasz is fel volt szórva.
Hogy mennék e még?
Nekem Fehérvárról nem éri meg idejárni. 230 kilométerre találok nagyobb, jobb osztrák pályát, sőt nagyobb magyart is. Egynapos síelésre csak úgy nem jönnék.
Viszont nagy élmény volt a fórumosokkal találkozni! Nagyon jól éreztem magam, ha újból lesz ilyen esemény, s módom van megyek. Köszönöm a napot!

Csabor

Ez volt az utolsó nap. Majdnem mindenki kijózanodik egyszer, mondá Wágner úr az ő kék szakállával, s majdnem minden síelés elmúlik egyszer mondom én. Talán csak Stanié nem, akit piszkosul irigylek.
A grebenzeni kirándulás karitatív okok miatt ma elmaradt, s így jön a szokásos szlogen, Kreischbergben a helyzet változatlan.
Nagyon szép halmocskákat építettek az 1-es aljában, ma már kutyát is igénybe kellett venni, hogy az ember el ne tévedjen a hókupacok között. A hóágyúkat leállították, s egy gép egész nap az 1-es jobb oldali részének „legyártásán” dolgozott.
Tömeg változatlanul nincs, szinte csak magyar van a pályákon.
Az üzemeltetők szerint még mindig hideg lehet, mert az eddig mozdulatlanul álló felvonókat továbbra sem indították be. Kicsit égőnek tartom, hogy napok óta egy egymás mellett lévő csákányos és ülőszékes közül csak a csákányos megy. Olyan ez, mint az általam vásárolt régiós bérlet. Megveszem teljes áron, de szolgáltatást nem kapok hozzá. Kedvenc síterepem szerzett mostanában némi fekete pontot.
A pályák jók, az idő fokozatosan javul. Ma nem volt szél, de a nap csak ritkán nézegetett le a pályára a felhők mögül.
Más. Ahogy nézegetem a fórumot, mindenki szomjazza az információkat. Szeretné ha a keményen megdolgozott pénzéért minél több havat, élményt, síelést kapna. Ha már aktivitásosdit játszunk talán arra kellene sarkalni a síelőket, hogy mindenki számoljon be, merre jár, mit tapasztal, mit javasol a többieknek. Talán kevesebbszer futnánk „lyukra”.
Én egy ideje nem fórumozom, csak beszámolót írok, így következő hosszabb utamig (ha addig „nem jön közbe” valami) nem találkozunk, ezért engedjétek meg, hogy mindenkinek itt kívánjak kellemes ünnepeket, boldog új évet, no meg jó havat!
Január elején a Dolomitokból jelentkezem!

Csabor

2. nap

Tapasztalt síelő tudja, hogy síeléskor jóba lenni eggyel érdemes, az pedig a szél. Lehet akármilyen hideg, ha a szél nem fúj az ember csak elvergődik hüttétől-hüttéig valahogy.
Ez arról jutott eszembe, hogy mára -18 fokot jósoltak. Szerintem bejött, olyan hideg volt, hogy a sóhaj koppant a jégen.
Reggel számítva a megterhelésre a deszkás fekete gatyámat vettem fel. Olyan meleg, hogy délután úgy kell kiönteni a szárából a vizet. Felvettem a fekete kabátom, arra gondolván, hogy majd Z betűket karcolok a hóra.
Óvatosságból csuklyát is vettem, ez a fekete utoljára bankba menet volt rajtam. Ilyen lelkemmel harmonizáló öltözékben indultam a pályára.
Sor sehol, de annyira sem, hogy szinte embert is alig lehetett látni. Talán tegnap duhajkodtam, s megvettem a pályát? Csak emlékeznék. Néhány oktató csoport, s szinte semmi más.
Tegnap előtt dicsértem a havat. Visszavonom. Az én szavaim nem elegek a dicsérethez. Most olyan volt a hó amilyent igazán szeretek. A teteje, mint a fagyott zsír, s úgy szólt, mint a köcsögduda. S ebben a csodában az volt a külön élvezet, hogy az ember néhány pályának maga vette el a szüzességét. Ilyen kihaltságot én még nem láttam.
Az 1-es fekete alját egész nap hóágyúzták. Nem szeretem ilyen formában a hó ízét, tehát ez mára felejtős lett nálam, pedig gyönyörűen nézett ki.
A 2-es kék, a 15, 17-es piros és a 16-os fekete maga volt a csoda. Olyan szépen szólt, s olyan kevesen voltak!
Rosenkranznál nem ment a kétüléses, csak a csákányos. A kezelő azt mondta, hogy azért, mert hideg van. Télen mi lenne? A csákányozást nem szeretem, s a hegy tetején a szél koma is engedett a haverságból, s odafújogatott rendesen. A 9, 10-es piroskák teteje még mindig kicsit jeges. Itt néha olyant szólt a köcsögduda, mint a géppuska. A munkagép megfagyott nyomai rezegtették a lécet a 3 mm-es porhó alatt. A szél vagy rájuk fújta, vagy lefújta róluk a havat (nem kívánt a hely adottságainak megfelelően törlendő!). Néhol még kilátszott a fagyott föld, nem a tömeg tolta le a havat, s szintén nem ők halmozták össze máshol. A csákányozás miatt visszamentünk a kreischbergi oldalra. A gerincen való átmenet egy téboly. Fújt a szél, s a hóátfúvásokon, jégfoltokon küzdeni kellett az átjutásért.
Bevallom, hogy az oxigényes víz és kontra ágyaspálinka vitában a mai nap nem az oxigényes víz pártjára álltam. Új szokásaimmal ellentétben (hiába, satnyul az ember) kétszer is betértem egy hüttébe jagdtee-t inni. Csak azért, mert úgy fázott a kezem, hogy fel kellett melegíteni valamivel. Jellemző a tömegre, hogy a Panoramaschirm-ben hatan voltunk. Két kiszolgáló leányzó, feleségem, csekélységem, s két pohár ital.
A körülmények dacára felejthetetlen napot csúszkáltunk össze ma. Az ujjaim meg majd csak kiolvadnak valamikor!

Itt van két kép. Egyik a nagy tömeget mutatja délelőtt 11 körül a 3-as, 4-es kék környékén. Másikon első feleségem, első sisakjában gyakorolja a magányos síelő szerepét a családi piros 17-esen, ahol a fényképész képezi a családot. (többet fényképezni nem állt módomban, mert nem lehet egész nap kézhez fagyott géppel síelni.)

Csabor

Turracher Höhe az egyik kedves, illetve feleségem egyik legkedvesebb síterepe. Ma meglátogattuk, bár mind kiderült a kedves ma nyafka cafka módjára viselkedett.
Kezdődött a dolog azzal, hogy nagyeszű lévén kitörpöltem, minek keresgéljünk parkírozó helyet a tömegben, menjünk inkább a Turrachbahn felvonó végállomásához. Kicsit gyanús lehetett volna, hogy a parkírozóban a miénken kívül csak a szlovén sí válogatott három autója áll, de már azok is nagy lendülettel pakolnak. Síelésnél nem szokás az éjszakás műszak, de ez akkor még fel sem tűnt.
Először a nap folyamán akkor lettem dühös, amikor felmászva a felvonóhoz, be akartam csúszni a beléptető kapun. Ez nem ment. Régiós bérletet vettem, mert végig akartam járni az összes terepet a Mura völgyben. Kicsit drágább volt, de mit meg nem tesz az ember a szórakozásért. A nagy nehezen előbányászott embernek hiába mutattam, hogy a bérletemre rá van vésve Turracher Höhe neve is, mosolyogva kért egy marék eurót. Pofátlanságnak tartom, hogy ezt előtte senki sem mondta. Ebben az esetben inkább vettem volna sima bérletet kevesebb időre, s elmentem volna más terepekre is. Olcsóbb lett volna, s akkor olyan terepek is szóba jöhetnek, amik nagyobbak, mint a magyar síterepek. Kérem a szerkesztőséget erre a tényre hívják fel a figyelmet, mert így a régiós bérlet csak kiszúrást jelent, hogy mennyire azt akkor még nem is tudtam.

A manióka kipengetése után felkapaszkodtunk a tetőre. Az már a felvonóból látszott, hogy az Adrenalin nevű pálya nem megy. Nincs rajta hó, ami kevés akad, az sincs eldolgozva. A felvonó végállomásán tapasztaltuk, hogy akkora szél van, aminél lefelé begyorsulni kicsit nehéz lesz. Az arcunkba csapódó hótól még láttuk, hogy le van zárva a Sonnenbahn felé való átmenet. Ez annyit jelentett, hogy csak két piros pálya s két kék ment ezen az oldalon. Nem volt seetaxi, sőt még pezsgőt sem osztogattak.
Amikor elkezdtünk lefelé csúszni a vad szélben, feleségem pánikba esett. A pánikba esés legalább olyan súlyos a nőknél, mint a vásárlási láz, csak talán kicsit olcsóbb. A pánikra volt némi oka, hisz a pálya csupa jég volt. Tapasztalt síelőnek járható, de félős feleségnek nem. A szél elvitte a fagyott részről a havat, s gondolkodtam léceim felhasításán, hogy csak egy élük legyen, akkor simán korcsolyáznék. Viccet félretéve nyolcvankétszer vesztem össze halálosan a feleségemmel, hogy ennél meredekebb pályán is lejött már, de hiába. A túrasít választotta, mindenféle erdei utakon próbált lejutni a felvonó aljáig. Közben engem rendesen kifújt a szél.
Nem volt kérdés, hogy átmenekülünk a kornocki oldalra. Itt az 1-es piros maga volt a Delta főcím. Hordta a szél a havat, néha már arra gondoltam, hogy összefagyott orromat letöröm és belerakom a zsebembe, ott talán nem fázik annyira szegény. A pályák állapota ezen az oldalon sem volt jobb. A Kornockról lefelé a felső részen vagy jég volt, vagy fagyott föld, az alsóbb részeken vagy jég, vagy összehordott hó. Rendben, hogy a síelés szabadtéri sport, de ennyire?
Nem volt tömeg. Néha megfordult a fejemben talán nem baj, hogy kevesen látják, amikor meghátrálok. Összefagyva, feleségem által unszolva (nem akartam nyolcvanharmadszor is halálosan összeveszni) elhatároztuk, hogy hazaindulunk. (14 óra) Az asszony kedvére csúszkált a 26-os kéken (ez volt a legjobb pálya), én meg elindultam visszafelé, hogy elhozzam a kocsit. Véletlenül eltévesztettem az átjárót, s így néhányszor kedvemre csúszkálhattam a szélben, mint afféle dühös magányos farkas, aki léceivel szikrát hány, hisz úgy érzi a mai nap csak pénzkidobás volt. Hiszen amikor a pályarendszer fele sem működik, s ami működik, az is egy elfuserált korcsolyapályára hasonlít, akkor talán nem kellene teljes jegyárat kérni! ( a régiós bérletről már nem is beszélve, sőt mivel korábban értünk haza, még Murauba is el kellett mennem megnézni hátha van valami adventi vásár. Azért mindennek van határa!)


Csabor

Ezek a reggeli sima indulások nekem soha nem jönnek be.
Milyen szép is lenne a reggeli után letörölni a tejeskávé habját a számról, belecuppanni a bepakolt kocsiba, s kihajtatni a garázsból, irány a sípálya. Mindig így tervezem, aztán a sors....
Most a sors egy vállalati buli képében jelentkezett. Ennek az üzleti partnernek a bulijait nagyon kedvelem, mert koktélbár is üzemel. Most a B52-re esett a választás. Ez portorico rumból, baylisből (így írják?), kávélikőrből áll döntően. Meggyújtják, a tettes ráközelít egy szívószállal, s az aljáról kezdve egy lendülettel felszívja. Az utolsó korty olyan, mint amikor tarkón vágják az embert. (nem szabad a pohárhoz nyúlni, mert akkor keveredik a pia)
Amikor a B52-vel Drezda lerombolásához hasonló szőnyegbombázást hajtottunk végre már sejtettem, most sem lesz korai indulás.
Aztán a pakolás! Nemrégiben léha sorokat írtam a mit vigyünk magunkkal síeléshez témához. Amit most zúgó fejjel műveltünk az mindennek a teteje volt. Amikor feleségem már az ötödik síkabátomat akarta becsomagolni, finoman jeleztem, nem biztos, hogy minden lecsúszás után át akarok öltözni. Aztán amikor azt mondta, hogy van a pincében egy zsák dió, vigyük el, majd esténként megtöri, nos akkor elővettem a kalapácsot. Végül addig sikerült nyomorgatnom a csomagokat, míg ketten elfértünk egy kocsiban. Ezúton kérek elnézést a lista összeállítóitól, az ő listájuk kifejezetten rövid és hasznos. Végül akkor indultunk el amikor rendes ember már megérkezni szokott.
Az út. Havat mondott a pesti ember, s igaza lőn. Vacak útviszonyok mellett öltük a kilométereket. Meglepetésemre még Magyarországon az út mellett egy nyiladékban hómaró parkolt, várva a munkát. Még a végén megtanulunk utat takarítani?
Most a Club Hotelban szálltunk meg. Pályához közeli, kellemes hely. Önellátóshoz képest drága. A szállás a felvonótól 200 méterre van. Nem baj, egy sportembert nem zavarnak a távolságok, tudok én 200 métert is autózni. Megérkezésünkkor két atyafi szöszmötölt valamit egy kocsi csomagtartójában. Egészségükre! köszöntöttem őket. Na ná, hogy töltöttek nekem is, én hoztam az ágyas pálinkát, előkerült még ez az. Nem kell minden csomagot azonnal felhozni a kocsiból! Holnap a síelős részével folytatom. Ahogy szoktam ..reggel korán......

Reggel úgy nézett ki, hogy szép napunk lesz. Minusz 8 fokkal kezdtünk, a völgyben sütött a nap, sorban állni a vasárnaphoz képest abszolút nem kell. Vidám az élet!
Már írtam beszámolót Murauról, ezért a kedvenc útvonalamat - bemelegítés a 2-es kéken, aztán lezúdulás az 1-es feketén, majd föl a hegyre, egy kör a 15-ös pirosnál, majd a 9-10-es pirosok a rosenkranzi oldalon - nem részletezném.
Amit általánosságban elmondhatok: nagyon kellemes volt a hó. Tömör, kemény, néha halványan jeges, de igazán élvezhető, olyan amilyent én szeretek. A pályák gyönyörűen megdolgozva, simák, s a hó minőségének, no meg a kevés embernek köszönhetően később sem voltak buckák, egész nap élvezettel lehetett volna síelni.
Ezek az osztrákok azért tudnak valamit. Biztos megnézték az időjárás jelentést, s inkább otthon maradtak forralt bort szopogatni. Az idő ugyanis roppant változatos volt. Néha esett a hó, mindig fújt a szél, hol emberesen, hol csak úgy szórakozásból hordta a havat. A felső részeken, hol nagy köd volt, hol nagyobb. A nap erőlködött, de nem jött be neki.
Kiváncsi voltam az új 17-es pályára. A 15-ős a pálya közepe táján a nagy bukkanó előtt kettéágazik. Lesz belőle a 16-os fekete, s a 17-es családi piros. A 16-os fekete olyan, mint régen volt. Semmi eltérés nincs, csak most nem 15-ősnek hívják és átszinezték. A 17-es új pálya egy kedves, kellemes vonalvezetésű piroska, gyönyörű kilátással. Érdemes megnézni, kezdők számára is kellemes élmény.
Az 1-es feketét én még ilyen jó állapotban nem láttam. Kitűnő hava volt, s még délután is kiválóan lehetett síelni rajta, sehol egy bucka.
Az alsó négyszemélyes felvonó egész nap nem ment, hasonlóan a középső állomásról induló kétszemélyeshez.
A Rosenkranznál lévő pályák használhatóságát nagyban rontotta, hogy a hegy tetején rettenetes köd és szél volt. A felső pár száz méter jeges volt, aztán már szélárnyékba került az ember, s gyakorolhatta a magányos síelő szerepét. A felső részen mintha a szél elfújta volna a havat, alul pedig hófúvásokat képzett. Ennek ellenére, aki kibírta, hogy a felvonóban ülve hópehely tüskék állnak az arcába, s a szél lefújja a sisakját az kellemeset síelhetett itt is. Mi kétszer bírtuk ki..
Az idő nagy részében a nép a 2-es kék pályán múlatta az időt.
Az üzemeltetők nagyon készültek a szezonra. Ma majd minden gyártó kint volt, s tesztsíelést tartott. Jól karbantartott, remek hóval rendelkező pályák várják a síelőket. Érdemes lesz ide ellátogatni!


Csabor

Stuhleck 2010.12.08

Tudtam, hogy nem bírom ki. Számítottam rá, de már nagyon jelentkeztek az elvonási tünetek. A 11.-én kezdődő muraiu túra előtt ki kellett próbálnom fizikailag leamortizálódott testem viselkedését a hómezőkön. Bizonyítanom kellett magamnak, hogy a lekötött 4*7 éjszaka a szezonban vidám síeléssel múlik majd el.
Tegnap este még derűsen néztem a színházban a Producerek című musical utolsó előadását, éjfél körül már otthon voltam, s akkor egy pálinka után jött a döntés: reggel hatkor irány Stuhleck. (bocs a pálinkával is volt egy döntés)
Az út kellemes volt. Reggeli finom takony úszott az úton, szemérmes ködpamacsokba burkolózva. Székesfehérvár Stuhleck 3 óra tiszta játékidő, szinte szabályos közlekedéssel.
Még nem voltam ezen a terepen, s véleményalkotási kényszerben leledztem a Donovaly kontra Semmering vitában.
Csendes kis laza csúszkára vágytam, s jött a meglepetés! A parkírozó szinte tele volt. Mi a P1 parkírozóba álltunk. talán ezt nevezhetjük központi parkírozónak. Jól tettük, mert feljebb már nem volt hely. A temperatúra 8 fok celsiusban és pluszban. A kellemes időben atletikus trikóra vetkezve öltözgettek a népek.
A pénztárnál kb. 20 percet álltunk sorba. A komolyabb bérletekhez fényképet készítenek, s ez lassítja a kiszolgálást. Bár ezek az osztrákok különben sem ideges magatartásukról híresek. Muris volt, hogy a napsütés ellen, ami akadályozta a fényképezést egy letekerhető árnyékolóval védekeztek a pénztárosok. Az egyiket letekerték, s úgy is maradt. Ügyes kis szeparé alakult ki. A pénztáros hölgyet, aki felmászott a pultra, s visszatekerte az árnyékolót elismerő moraj jutalmazta.
A felvonóból már látszott, hogy a vidám csúszkának lőttek. Az a bizonyos 30 cm hó nem létezett. A működő pályákon is nagyon ronda barna foltok éktelenkedtek. A hó vizes, tapadós volt.
Szerencsére nem volt sok hó, így nálam nagyobb buckák nem alakultak ki.
Nem élek halok a vizes havakért, de ez így szezon első napjaként jól esett. A felvonók jók, s egyetlen egyszer állt meg egyikük, amikor egy kisgyermekes anyuka jött lefelé és kiszállt a végén. Az új felvonón még ebben a tavaszi időszakban is melengette a hátsó részemet az ülésfűtés. A felvonóknál a nagy tömeg ellenére sem vártam sehol két percnél többet. (honnan jött hétköznap ez a sok ember?)
Délutánra festettünk a pályára még néhány barna foltot, frissen élezett, talpsimogatott lécemen néha koppantak a kövek. (már megint csak egy pár léccel jöttem!)
Az időjárás változatos volt. Néha még a nap is kisütött, de változó magasságban, valahol mindig volt felhő. Nem esett nehezünkre belemenni.
Vidám látvány volt, amikor a felvonóból észrevettük, hogy egy kajakos csápol a víztározóban. Kicsit fura volt, mert indiántábort nem vártunk a környéken. Kiderült, hogy egy kis barna állat, valószínűleg borz keveredett az úszkáló jégre. Szegény nagyon félt. Komoly tömeg szurkolt a tűzoltóknak, akik végül sikerrel oldották meg a mentést.
Nem volt egy csúcs nap, de első napnak nagyon kellemes volt. Ha itt hó van Donovaly megemelheti a kalapját.
A következő napokban mégsem ajánlom, hogy arra járjon valaki síelés céljából. Rossz idő készülődik, s talán hó is lesz. Akkor viszont egy napra ez egy nagyon jó terep.
A hazafelé útról egy szót sem, nem is láttam semmit a ködtől.
Bocs, hogy a hüttékről nem tudok beszámolni, de most először fordult elő velem, hogy egész nap egy teát ittam a hűttében. (nagy úr az orvos) Kérem ne vessetek rám havat a dolog miatt.


Csabor

Dorfgastein

Keseredik számban a sör. Egész hetünket az a felismerés lengi át, hogy vége a szezonnak. Most majd decemberig csak némi gleccser, s meg kell elégedni holmi vízpartok pihentető szándékaival.
A szezonzáró túra utolsó állomása Dorfgastein következik. Csodálatos apró kis echte osztrák falucska. Semmi nagy termál, van egy strand, de annak is be van fagyva a vize. Csavarogva az utcákon látjuk, hogy „már nyílnak a völgyben a kerti virágok” (bocsánat Sándor), s visszavonhatatlanul itt a tavasz. Régen ilyenkor csavargó ösztönöm horgasodott, most nagy erőkkel betűzök a parkírozóba. Láthatósági mellényt viselő emberke integet a sapkájával, de többet beszélget, mint irányít. Egy ukrán parkol be mellénk, nem először találkozunk a hómezőkön. Fiai szeretik a kakaót, felesége tűrhetően síel, ő pedig elvan a Lexusával.
Csodák csodája itt még a völgyállomásnál is működő gyermekpark van, s nem vízzel, hanem hóval. Több, mint biztató.
Nem vagyok a kilométerek híve, ezért nem tudom, de úgy sejtem ez a héten meglátogatott pályák közül a legnagyobb.
A fülkés felvonó vidámkodó lendülettel visz felfelé. Középső állomás, aztán a tető. Amerre nézek kitűnő pályák és hó. Feleségem lábában még bent van Sportgastein jege, ezért egyedül indulok felderítő útra. Minden rendben. A pályák járhatóak, a hó kellemes.
Ezen a pályarendszeren is megtalálhatjuk a már többször emlegetett kiváló átcsúszási lehetőségeket. Aki akar folyamatosan váltogathatja a nyomvonalat, mindig más pályán síelhet le. A Fulseckről lefelé találni egy kellemes fekete pályát, Adrenalin a neve. Kár, hogy felületén néhány helyen barna már a hó, s a vége kicsit furcsa. Ha valaki nem vizsgálja meg előzetesen a felvonóból, bizisten berobog a pálya végén a fák közé. Talán nagyobb hónál ez nem így van.
Reggel még minden pálya jól járható. A pályarendszer a Fulseck vagy a Kreuzkogel (érdekes, ugyanaz a neve, mint Sportgasteinnnél csak 650 méterrel alacsonyabb) tetejéről jól áttekinthető és impozánsnak mondható.
Kavargásom során összeakadok egy török fazonnal. Nevezzük az egyszerűség kedvéért Alinak. Bemutatjuk egymásnak feleségeinket, érdekes mindkettőnknek egy van. Ali első kérdése, hogy honnan jöttünk, második, hogy mi van nálunk a válsággal, a gazdasággal. Úgy látszik kitűnően működik az országimázsunk. Sokat hívnak telefonon, s az előzőek miatt mindig titokzatos mosollyal veszem fel, odasúgva: biznisz. Pedig dehogy az, csak valami olyan, ahogy nálunk az üzletet a „nagy” cégek elképzelik. Ali most tanul síelni. Hatalmas akarattal veti magát a küzdelembe, felesége után a pirosoknak is nekilát. A küzdelemben gyakran alulmarad, de mindig feláll. Többször találkozunk még a nap folyamán, s mindig örömmel kiált nekem: Élek! Ez sítudását tekintve nem is kis teljesítmény.
A nap egyre magasabban van. Már 18-20 fokot mutat a hőmérő. Egy lengyel a hütte teraszán RSZ (nem katonaviseltek számára rövidszárú) alsógatyában és zokniban kever.
El kell innen menni, s befejezni a szezont. A reggel látott barna foltok sokasodnak, a hó buckákba halmozódik. Több fiatal leányzó ruháját a derekán megkötve síeli. Nem tudom, ki pénzeli ezeket, hogy nem telik nekik egy kevésbé feszes és hosszú ujjú blúzra?
Szedem a sátorfámat. Végeredményben nem volt rossz a hét. Ha rangsorolni kellene, akkor Bad Hofgastein és Dorfgastein állna elől, majd Bad Gastein következne. Sportgastein inkább egy egydélelőttös kirándulás címkéjét kapná. Számomra a szezon befejeződött. Sok kellemes élménnyel lettem gazdagabb, combomban dúltak a savak, de megérte.
Remélem mindenkivel találkozom a jövő szezonban, ha nem is a sípályán, de itt a sielok.hu-n.
Reggel kocsiba ülök, s a feszes blúzt viselő leányokat bámulva vidáman tűzök haza. Elvégre tavasz van, s annak is vannak örömei.

Csabor

Sportgastein

Szezonzáró túránk egyik napján Sportgastein felé vettük az irányt. Ha meleg van, majd segít a fizika, hisz a Kreuzkogel majd 2700 méter magas, tehát ott biztos hidegebb van, mint Bad Gastein és Bad Hofgastein területén.
Nekieresztettük a lovakat a hegynek. A térképen láttam egy útvámszedő helyet. Gondoltam valami kellemes műemlék, amit majd szépen körbejárunk. Megint a naivitásom áldozata lettem. Ez funkcionált! Megállítanak és személyenként 4 eurót kérnek. A fizetéstől egy jó bérlet mentesít. Én rutinnal mutattam a bérletünket, a perzekutor pedig unottan intett. Tanulság, ha nem busszal megyünk, már előre vegyük meg a bérletet. Ez a Ski Amade bérlet úgyis sokfelé jó, talán a Normafához nem, de ezen a vidéken mindenhol lehet menni vele.
A felfelé vezető út további részén három alagút található. Sziklába vájt, robbantott, a maga nyerseségében megmaradt, világításnélküli képződmények ezek. Mintha a pokolba tartanánk. Pozitívabb megközelítéssel bármely pillanatban előbukkanhatna a medve, s mindenkit kizavar a barlangból.
Mint minden nap kicsit korán vagyunk. Szállásunk önellátó, így nem kell várnunk a reggelire. Mint korán ébredő emberek így saját magunknak osztjuk be az időt. Feleségem reggel megkapja a konyhában lenge ruhában szorgoskodó, gömb alakú férfi látványát, én pedig a pályánál felébresztem a felvonókezelőt. Mindennek van valami előnye.
Fenn a pályánál kellemes parkírozó és hó vár. Irány a fülkés felvonó, amely egy közbenső állomást beiktatva felvisz a hegyre. Megjegyzem ezen kívül csak egy csákányos áll a síelni vágyók rendelkezésére. Talán ebből is látszik, hogy nem egy nagy terep. Tudom, hogy ez fogalmilag zavaros, de mintha egy hegyoldalon leereszkedő völgyben lenne a pálya. Talán ennek köszönhetően itt még mindent hó borít. Ez jó jel.
A pályákról sok mindent nem lehet elmondani. Kevés pálya van, de azok, jó vonalvezetésüek.
Talán a fizika oktatás Európa más részeiben is erős, mert itt aztán elég sokan voltak. A felvonóból csak úgy özönlött a nép, mert a parkírozó a délelőtt folyamán megtelt.
A tömeg más megoldás nem lévén a Kreuzkogel tetejéről indult alá. Itt vált valóssággá a sejtés, hogy a felülről kitűnőnek látszó, tükörsima, kitűnően kezelt hómező minden tulajdonsága igaz a hómezőt kivéve. A felület olyan volt, mint egy hokipálya felülete a hirtelen halál után. Ez szép és jó, de nem mindenki szereti és nem mindenki tud síelni rajta.
A tömeg nagy része az S1 kék pályán próbált leereszkedni. A pályának több olyan szakasza van, ami oldalirányban is erősen lejt. Ezek előtt komoly embercsoportok latolgatták a lejutás esélyeit. A keskenyebb részeken bőven akadályozva egymást. Ez a pálya jelen körülmények között csak nagyon sötétkéknek volt minősíthető.
A pálya felületéről elmondottak mindenhol érvényesek voltak. Folyamatosan mentek a gépek, kezelték a pályát, a buckásodást meg tudták akadályozni (kialakulásának kicsi volt a valószínűsége), de a jéggel nem tudtak mit kezdeni. A jég felületén lévő 3 mm-es porhót lengedezve fújta a szél.
Ha az ember folyamatosan más pályákat akar kipróbálni itt nem tölt el sok időt.
A hütte ellátottság szinte siralmasnak mondható. Az egyik világkiállításra készült Atominium (azt hiszem ez a neve) épületének kicsinyített torzói láthatók vagy két helyen, aztán megállt a tudomány. (ezekben még WC sincs)
Feleségemnek nem feküdt a terep, én pedig ezt a síelést vele akarom végigcsinálni. No meg otthonról is kedvetlenítő hírek érkeztek (ne vigyen mobiltelefont az ember a pályára, mert hülyén néz ki, amikor a hegyoldalon kapaszkodva telefonál), ezért dél táján elhagytuk a területet. Ennyi idő alatt ez a pályarendszer bőven bejárható.
Összefoglalva a pályarendszer kitünő. Az a kevés pálya, ami van nagyon jó (kivéve a piroskára hajazó S1 kéket). Itt még sokáig lesz hó. Érdemes ide eljönni, de manapság egy előzetes lécélezés nem árt.
Lefelé ismét élvezkedtünk az alagutakban, de Maci Laci most sem jött el.

Csabor

Bemegy a félszemű farmer az ívóba, ahol nagy verekedés zajlik. Természetesen azonnal kinyomnak a fél szemével. Bravó, mondja a farmer, mindig a lámpával kell kezdeni.
Én vagyok most ezzel így. Két nap után mondom, hogy Bad Hofgasteinbe kellett volna kezdeni.
De ne toljunk ki azzal a fél szemmel, csak szisztematikusan, ahogy egy elragadtatott beszámolóhoz illik. (talán azért vagyok ilyen lelkes, mert nem itt lakom)
A Bad Hofgastein síterepet két úton tudjuk megközelíteni.
Egyik útvonal amikor a főútról a körforgalomnál letérve egy kellemes, viszonylag rövid hegyi úton elmegyünk az Angertal síközpontba. Kellemes parkoló, parkírozóház, központi épület vár bennünket. A hüttekinálat siralmas, nincs hagyományos hütte, csak amolyan talponálló, de egyébiránt minden rendben. Mi úgy keveredtünk ide, hogy Bad Gasteinben fene nagy köd volt, s úgy gondoltuk itt talán van láthatósági mellényt viselő pálya. A gondolat többé-kevésbé bejött. Az alacsonyabb régióban síelgethettünk. Ha az ember gyereke felkúszik a 12-es felvonón, s utána az a pajzán gondolata támad, hogy visszatér a kiindulási pontra, akkor komoly megfontolásokat kell, hogy tegyen. Senkinek nem ajánlom, hogy a kék H31 pályának bedőljön, mert az a jelenlegi éghajlati viszonyok között katasztrófa. A pályán akkora buckák találhatók, hogy ki kellett nyújtani a nyakam, ha át akartam látni felettük. Mindenkinek ajánlom, még kezdőnek is, hogy most a piros H32-őn menjen le. Sokkal jobb, s legalább van hely a manőverezésre.
A fentiekből következik, hogy a két hegy közötti legendás síhinta működése most némi kívánnivalót hagy maga után.
A másik megközelítési út az Alpentherménél lévő parkírozó. Nagy és kellemes. Egy alagút vezet át a főútvonal alatt, s már ott is van a csodálatos berglift. Egy menettel 100 embert visz fel egy fülkében. Többet a beléptető rendszer be sem enged, de azért hátulról gyömöszkölik az embert. Ja itt már találkoztam oroszokkal is. A 100 személyes felvonóból egy rövid utazás után átszállunk egy 80 személyesbe (az a 20 ember hol marad a fene tudja), s egy röppenéssel már a Schlossalmon is vagyunk. Itt kezdődik a csoda. Amerre a szem ellát gyönyörűen kezelt, döntően árnyékban lévő pályák özöne. Aki ismer tudja, hogy nem vagyok egy szemérmes pacák, főleg ha szidni kell valamit, de most nem emelnék ki egy pályát sem. Minden olyan amilyennek elképzelem a jót. Az ember arra síel, amerre akar. Mindenfelé pálya, olyan vonalvezetéssel, ami mindenkinek csak jó lehet. Ismét úgy érzem magam, mint a versenyló, amit megpatkoltak, száguldozni támad kedvem. Ezen a terepen, még ebben az időszakban is erre minden feltétel adott.
Azért kiemelnék néhány pályát. Ha az ember felküzdi magát (kétszemélyes felvonó) a Hohe Schatera két út áll előtte. Vagy lecsúszik a H5 piroson (ami két pályát jelent), s tovább folytatja útját lefelé, vagy s ez az izgalmasabb a H1, H2 piros pályát választja. A H1, H2 a hegyek között kanyargó csodálatos pálya. Az első párszáz métere jelenleg a porhó alatt tök jeges, aztán bucka is van bőven, de valami eget rengető vonalvezetésű pálya. Bevallom én a H2a-n nem mentem le, mert nem akartam rongálni az élményt, de a felvonóból láttam, hogy ott is van hó. Messze távol egy deka sem, de a pályán van vagy 20 cm. Nem tudom ráolvasással, vagy hogyan csinálják, de csoda a szinte már zöldellő környezetben a fehér folyam.
A pályarendszer kitűnő, még most is kellemes élményt nyújt. Délután természetesen már buckás, de még élvezhető. Ha valakinek most támad kedve szezonzáró síelést tartani, ajánlom a terepet

Csabor

Bad Gastein

Valami jó szezonzárót szerettem volna összerittyenteni magunknak. Mindent megtettem az ügy érdekében. Zala felé indultam, feltölteni pálinka készleteimet, s onnan a kis kitérő után irány Bad Gastein.
Faltuk a kilométereket, tapasztaltam, hogy ebben a szezonban kedvencemmé előlépett Schladmingban a parkírozóig le lehet csúszni, egész kellemes hóviszonyok között. Én csak mentem s egyre inkább furcsa érzés kerített hatalmába. Az úton folyamatosan kerülgetnem kellett a kerékpározókat, már a hegyek között jártunk, de még mindig szép számban vonták el a vezetéstől a figyelmet lenge blúzban flangáló leányzók. A hőmérő 19-20 fokot mutatott, néha hátranéztem, hogy véletlenül nem kötöttem-e fel két bicót a kocsira, s kezdett bennem derengeni, hogy nem ez lesz életem legjobb síelése.
Bad Gastein kellemes város. Tele van színvonalasabbnál színvonalasabb szállodákkal. Érdekes, hogy egy termálfürdőből jó marketinggel mi mindent ki lehet hozni. A város egy rendkívül zeg-zugos völgyben fekszik. Selmecen járja az a mondás, hogy ha kikötöd a kecskédet a ház kéményéhez, az a szomszéd telkén legel. Itt kecskét nem láttam, ezen a helyen a kecsketulajdonosok valószínűleg a jövedelmüket költik el. Azt lehet is, mert itt minden drágább, mint általában. Egy sportboltban láttam egy középkategóriás lécet 1200 eu-ért. Persze ezért a potom összegért kötést nem adnak hozzá. A városban gyakorlatilag normális parkírozó helyet nem lehet találni. Mivel a mi szállodánknak nem volt saját parkírozó helye, a máskülönben kitünő (10 emeletes) parkírozó házban dekkolt a kocsi. Ez nem szerepelt a költségvetésben. A síbusz ellátottság kitűnő, a puccosabb szállodáknak saját kisbuszaik vannak. Egy kávé a Ritz teraszán, s irány a pálya. Kár, hogy nem kávézom.
Körbenézve a területen meg kell állapítanom, hogy ez nem egy magyar fészek. Láttam vagy 3 magyar kocsit, s egy gyermeket, aki anyja sipító tiltakozása ellenére 400 méter vegyest akart leúszni az Angertal játszóterén. Ide főleg lengyelek és csehek járnak. A csehek rátarti népek. Többször kidobták előljáróikat a várablakon, de amikor az asztalodhoz ülnek nem kérdezik meg, hogy van-e hely, s távozáskor sem köszönnek. Bizonyára így szocializálódtak, ez meglátszik a síelésükön is. Oroszokat viszont nem láttam, csak utódállamosokat.
Bad Gasteinben a sípálya parkírozóját könnyű meglátni. Meglátni könnyű, de bemenni kicsit véleményes. Én két kört tettem a városban, mert nem hittem el, hogy egy keskeny, szakadt alagúton kell átmennem csak úgy juthatok a parkírozóhoz. Ha odaérsz már minden korrekt. Kellemes a fogadóállomás, minden igényt kielégít. A síléctartók fémből vannak, hiába gazdag helyen még a fabudi is savállóból van.
Az már az elején látszik, hogy az alsó állomásra lesíelni nem lehet. Van ott egy kis pálya (B13) ahol rövid ujjú polóban és farmerban bohóckodnak egyesek, de a hegyoldalon csak foltokban találni havat. Itt megtörténik velünk a szégyen, hogy felvonóval jövünk le a hegyről. (a B14-es pálya lezárva)
A felvonó gyönyörű. Mozgólépcső, meg amit akarsz. Beszállva érezzük, hogy az ülések fűtöttek. Van az a luxus, ami már túlzás. Kinézegetve látom, hogy ha nem szeretem a barna havat, akkor a középső állomásra sem csúszom le.
A hegy tetején jobbra vesszük az irányt. A B19 és B22 pirosok nagyon kellemes pályák lehetnek télen. Most is látni, hogy kellően előkészítették, de reggel fagyos, egy óra múlva már buckás és puha.
Kár ezért a hegyen uralkodó +7-8 fokért. Lemegyünk az Angertal síközpontba. Kellemes közlekedési csomópont, minden földi jóval. Itt át lehet menni a szomszédos hegyre, de azt másik napra halasztjuk. Célunk az, hogy kishajó vezetői jogosítványt szerezve tudjunk közlekedni az olvadó hóban a sícentrumból induló felvonók között.
Újból felérve a tetőre leereszkedünk a B18-on, ami szebb időkben kitünő pálya lehet. A tanulóknak ajánlom a B11 pirosat, ami kellemesen ereszkedik alá, s a Stubnerkogelről a B15 kéken könnyű megközelíteni.
El kell még mondanom, hogy mindenhol találhatók az egyes pályák közötti átcsúszást biztosító utak. Gyakorlatilag mindenhonnan el lehet jutni bárhova, s mindenki a tudásának megfelelő útvonalat választhat. A felvonók kitűnőek, mindenhová kényelmesen el lehet jutni. Van a deszkásoknak élvédő zacsi, ahogy az dukál. Tömeg az nincs.
A pályarendszer jó időben csodás lehet. A B18-at egyszer normál körülmények között is kipróbálnám, de mivel nem langyos vízre vaxoltam két óra felé abbahagyjuk a buckák megmászását. Kicsit megrázott a dolog, hogy én, mint az egyéni védőeszközök használatának feltétlen híve, sisak és kesztyű nélkül, kigombolt dzsekiben síeltem. Persze, mert már úgy éreztem magam, mintha a strandon neoprén ruhában grasszálnék. Ilyenkor már le kell menni a hegyről, vagy inni valamit.
A következő nap ismét a pályán talál bennünket. Néhány száz métert emelkedve gyönyörű sűrű ködbe merül a felvonó. A Stubnerkogelről megkiséreljük az átcsúszást a B15-ön a B11 felé. Előre megyek, s mutatom az irányt. Feleségem 10 perc múlva hív telefonon, hogy mivel nem lát semmit visszagyalogolja azt a 100 métert, amit lecsúszott. Megbeszéljük, hogy a felvonó középső állomásánál találkozunk. Életem egyik meghatározó élményét élem át, míg lecsúszom, mászom a középső állomásig. Néha azt sem tudom merre lejt a pálya. Vagy két métert látok előre, vagy hátra? Aztán már kerülgetni kell a barna foltokat. Aggódom, hogy eltévedek, ellenőrzöm zsebemben a túlélést biztosító Cerbona szeleteket, s végül remegő inakkal megérkezem a középső állomásra. Feleségem nemsokára jön a fülkében állva, mint egy viking hajós, s leereszkedünk.
Úgy döntök, hogy én fogom legyőzni a hegyet. Bár egy nap nem szeretek kétszer síbakancsot húzni, autóval átmegyünk az Angertal síközpontba s ott próbálkozunk tovább.
De ez már a Bad Hofgasteinről szóló történet.
Összefoglalva, akit a zongora körül kergettek kiskorában, mert rossz ujjára húzta a brilles gyűrűt az itt biztos jól érzi magát, aki a családiasabb helyeket szereti, annak ezt a terepet nem ajánlom. A hó biztosság szerintem nem elég jó, de „télen” a pálya minden igényt ki tud elégíteni. Bár a pályák kitűnőek a hangulat miatt nem ez lesz a kedvenc pályarendszerem.

Csabor

Tökéletesen igaza van Csabeenak. (no nem azért, mert egyforma a keresztnevünk)
A pályához való eljutás kicsit kalandos volt. Sok várakozás az autóúton, aztán kavarc a faluban.
Értékes próbálkozások voltak hólánc szereléssel. Sok vakmerő autós volt aki a sor mellett elzúgva a körülmények figyelembevétele nélkül akart előnyt szerezni a felmenetelnél. A jószívű síelők őket is feltolták a parkírozóba. Kiemelkedtek a tolók közül a fehérvárisielok.hi csapata, akik eltisztították az útról az autókat, majd saját buszukat is feltolták.
Tegnap mindenki bemelegített síelés előtt.
A pályán gyakorlatilag csak magyarok voltak. Nem volt tumultus.
A hó keményen esett, de elviselhető volt az idő.
Két fiamat vittem síelni. (szüzesség elvesztése volt ez esetükben) Fejenként kb. 10 esés után egyik feladta, a másik élvezte a dolgot. 50% ez is több a semminél.
A pálya szerintem ma az igazi. Aki teheti a közeljövőben menjen el a területre.

Üdv:

Csabor

Eplény 2010.03.12.

Kiestem a tutiból. Egy hét síelés után hazajöttem Schladmingból, s átültem a feleségem autójába. Az én autóm olyan koszos, hogy meg sem lehet közelíteni. A koszmók és a feleségem kocsija között van több mint ezer köbcenti különbség és egy normál autónyi lóerő differencia. Régi vágyamat teljesítem, ma délelőtt elmegyek Eplénybe. Azt már tudom, hogy mi a difi a két autó között, de rövidesen megtudom mi a különbség a két síterep között.
Székesfehérvárról Eplény csak egy ugrás. Az ugrás közepén ott van Várpalota. Amikor az ember kifelé tartva, már látja a városhatár táblát, s kezdi odadobni a gyeplőt a lovak közé, akkor sunyi módon előbukkan a semmiből egy trafi. Ilyent még nem láttam. Piros, merőlegesen áll az útra egy autószerelő műhely előtt. Senkinek fel sem tűnik, de az első ülésről keresztben méricskél egy hölgy. Rendszáma (már a kocsié) ha jól emlékszem KKT-vel kezdődik. Ez azért már nem semmi! Amikor síelni rohanok, akkor sincs kegyelem. Az embernek sírni támad kedve.
Le is fordulok a főútról Őskünél, s nosztalgiázom egyet. Valamikor errefelé tank gyakorló pálya volt, s még ki tudja mi minden. Alig több mint 20 éve indultak el innen az orosz katonákat és katonai felszereléseket hazaszállító vonatok. Akkor múlt el a környéken lakók feje fölül a veszély, hogy egy hajnalon kollektíven az égben ébredjenek. A veszély elmúlt, de az idő megállt. Szomorú látni a romhalmazzá vált katonai épületeket, a jobb sorsra érdemes szétmálló kastélyt. Talán több szép épületnek, s egyéb valamire biztos használható objektumoknak nem így kellene elmúlnia.
A Zirc felé vezető úton, Eplény után egy diszkrét táblácska jelzi, hogy jobbra síelni lehet. Talán kicsit nagyobb figyelemfelhívás nem ártana. Bár aki akar úgy is odatalál.
Az erdei út a közelmúlt hóesése ellenére viszonylag jól járható. A parkírozó korrekt. Nincsenek irányítók, most kevesen vagyunk nem is kellenek, de tájékoztató táblák ide sem ártanának.
Holle Anyó kocsmája alatt a WC megfelelő nagyságú, és tiszta. Bár valami őrült az automata kézfertőtlenítőt letépte a falról.
Nem vagyunk sokan, pedig a jegyeket gyerek áron adják. Többen vesznek két órás jegyet, láthatólag volt egy kis idejük, s ideugrottak egy kicsit mozogni. No ezzel semmi külföldi pálya nem versenyezhet. Én időt akarok szánni mindenre, ezért 3 órás jegyet veszek. 3000 forintért majd 3 órát felvonózhatok, a maradék 100 forint, mint kiderül a csúszást fedezi.
Találok egy csákányos felvonót, amin néhány szakember éppen nagy lendülettel heggeszt valamit. Később el is indítják.
Egy székelykapu mögött meglátom a Szent Sólyom nevű négyszemélyes felvonót. A beléptető kapuk elhelyezése nem a legszerencsésebb, a síkabát erre a célra szolgáló zsebeiben elhelyezett közelítőkártyát nehezen olvassa a gép. Ez fennakadásokat okoz. A sólyom első látásra sem csibe már. Az ülések felett elszállt az idő vasfoga (?). A sólyom az elején lassan, de megbízhatóan működik. Amint azonban szárnyain mind több ember csücsül, nem csak a sebessége csökken, de meg megáll szusszanni is egyet. Ez pedig tekintve a komoly szelet nem a legjobb tulajdonság. Érdekes, hogy az utasok többsége mintha félne a sólyomtól, a felső állomás közelében túl korán hajtják fel a védőkorlátot, talán nem érzik, hogy van elég idejük kiszállni. Lehet, hogy segítene, ha az idegen nyelvű maradvány táblák mellett magyar nyelvű táblák is lennének. Érdekes volt, hogy amikor a felvonó felső felén jártam, jött szemben lefelé egy helyi alkalmazott, felértem, lecsúsztam, s újra elindultam felfelé. Az alsó felvonószakaszban ismét találkoztam a szakival, aki még mindig lefelé tartott.
Végre a pályán vagyok. Csak egy irányba lehet menni. Hiába akartam megnézni a feketét csak az egyik pálya működik. Az viszont előkészítés szempontjából nagyon rendben van. Rendesen előkészített pályán haladunk, s ha nem fújna olyan fránya szembeszél talán még fel is lehetne gyorsulni. A pálya beletorkollik a már korábban említett csákányos pályarészbe. Itt a szűkületben még a jelenlegi kevés síelőnél is komoly tumultus alakul ki. Ezen a pályarészen célszerű az óvatos, lassúbb haladás, a balesetek elkerülésére.
Néhány dolog, ami nem tetszett. Hiányzik például egy óra a felvonó környékén, hogy tudja az ember mennyire kell tekernie, mikor jár le az ideje. A kocsma rendben van, hangulatos. A kiszolgálás lehetne gyorsabb, s talán a Székely Himnusz helyett egy étlap, árlap kifüggesztése jobb lett volna. Én büszke vagyok a magyarságomra, s célszerűnek tartom azt kifejezni is. De egy olyan síterepnek, ahol Szent Sólyomnak hívják a felvonót, székelykapuja van, annak ne legyen a neve angol. Ez nálam nem jön össze.
A fentiek ellenére csak tisztelni lehet a pálya tulajdonosainak, dolgozóinak erőfeszítését, hogy ezt a produktumot létrehozták. Az kell mondanom, hogy „hegyeink”, éghajlati viszonyaink között ez a maximum, amit a területből ki lehet hozni. Jó, hogy van, jó hogy könnyen megközelíthető, jó hogy ha van néhány szabad órája az embernek tud csusszanni egyet. Csak így tovább.
A parkírozóban egyszerre érkeztem két idős úrral, s egy időben távoztunk is. Az egyikük nyugdíjas volt, a másikuk szinte gyermek, alig 88 éves múlt. Csak alig több mint 70 éve síel. Kívánom mindenkinek, hogy ebben a korban is még a sípályán legyen.
Végül egy sajnálatos tény, ami nem a pálya, hanem nagyrészt az én hibám. Mikor már számtalanszor lecsúsztam a pályán, s annak ellenére, hogy a három órám még nem telt le, a hazamenetel mellett döntöttem. Lusta lévén közel kívántam csúszni Holle Anyó kocsmájához. Csak azt nem láttam, hogy a vékony hóréteg zúzott kővet takar. Lécem talpát újra kell építeni. Mindenki legyen arrafelé óvatos. Én amikor megláttam a léc talpakat szinte sírtam.
Sírás az elején, sírás a végén, ez szinte egy keretes novella.

Csabor

Schladming 2010,03.05-2010.03.12

Hat nap síelés. Vegytiszta gyönyör, amit nem árnyékol be másnemüek jelenléte. Ketten egy barátommal.

Első nap. 2010.03.06. Hauser Kaibling
Beszámoló a síterep fórumában.

Második nap. 2010.03.07. Planai+egy kicsit még Hauser Kaibling
Beszámoló a síterep fórumában.

Harmadik nap. 2010.03.08. Hochwurzen
Beszámoló a síterep fórumában.

Negyedik nap. 2010.03.09. Reiteralm
Beszámoló a síterep fórumában.

Ötödik nap. 2010.03.10. Kisérlet Dachsteinnél + Fageralm

Kétszemélyes csapatunk felére fogyatkozott. A barát ma heverészik, s próbál meggyógyulni számtalan nyavalyájából, amit szerencsésen összeszedett. Én maradtam.
Mára Dachsteint és Fageralmot tűztem ki magam elé célként. Elnézést kérek a szerkesztőtől, tudom, hogy ez már nem szervesen ugyanaz a terület, de most nálam, s talán máshol is összetartoznak. Ezért ugyanarra a fórum rovatra teszem fel a beszámolót ahova az előzőeket. Cserébe, mint mindig felhatalmazom a szerkesztőt, hogy a józan ízlés határain belül oda teheti a beszámolót, vagy annak részeit ahova akarja.

Dachstein: Viszonyom sajátos a gleccserekkel. Jó eldicsekedni, hogy ott is síeltem, de általában nem kötődik nagy sikerélmény a dologhoz. Például legnagyobb síelés közben elszenvedett esésem gleccseren történt. Vihar volt, nem láttam, s egyszer csak éreztem, hogy átmentem madárba. Valami jégdarabon, vagy min estem el. Olyan szép ívű esés volt, hogy barátaim még nevetni is elfelejtettek. Én valami véletlen folytán aznap sisakot vettem fel. Amikor landoltam, az első hang, amit hallottam a sisak koppanása volt az acél keményságű jégen. (azóta síelésnél le sem lehet vakarni rólam a sisakot.) Gyönyörű soha nem feledhető hang. Így csak a kézfejem csontjai fájtak egy évig. Igaz azokat egy hét múlva fociban megrúgták, de akkor is adjunk egy fél évet a gleccser bosszújának.
Ilyen előzmények után, mivel csak -14 fokot mutatott a hőmérő, hogyan hagyhattam volna ki Dachsteint.
Az odavezető hegyi út kellemes, én szeretek hegyen vezetni, s az sem zavar, ha a kocsi legtöbbet dolgozó része a kipörgésgátló. Közben itt, ott némi apró síterepeket lehet látni. A Rittisberg például nagyon kellemes azzal a széles szépívű pirosával, s körben a gyermek paradicsommal.
Végre lekanyarodtam a főútról, s egy kapun keresztül jött a havas hegyi út. Már azt hittem hóláncot kell szerelni. Gyönyörű hegyek között vezetett az utam, s végül megérkeztem a parkírozóba. (elárulom, hogy azért ömlengetem az előzőekben, mert nem akartam, hogy ne legyen dicséret a beszámolóban.)
A parkírozóban elő akartam adni életem leggyorsabb síbakancs felvételét, de egyszer csak éreztem valami nem gut. Talán Stirliz érezhetett így a Tavasz 17 pillanata című felejthetetlen sorozatban (emlékszik még rá valaki), de mint ő én is azonnal rájöttem a bibire. A parkírozóban csak 3 autó volt!
Marad a túrabakancs, s irány az épület. Ott amilyen nagy olyan kedves szőkeségtől megtudom, hogy fent 2700 méteren nagy a szél, ezért nem járnak a felvonók.
Nincs mit tenni lécek nélkül megyek fel a kb. 20 perc múlva induló fülkével. Kicsit erősködnöm kell, mivel én vagyok az egyedüli utas, de végül elindulunk. A látvány gyönyörű. Szikár hegyek próbálnak kiemelkedni a felhőkből, most hiányzik igazán az otthon felejtett fényképezőgép. A felvonó billegve a szélben, de viszonylag rövid idő alatt 1000 méter szintkülönbséget győz le. Fantasztikus, ahogy kúszunk felfelé. Tériszonyosok kizárva. A megállóban könnyedén odavetem a kezelőnek, hogy várjon meg fiam, fél óra múlva jövök. (szinte félig már Bors Máté vagyok. Bocs, ígérem ez volt az utolsó sorozat) Nem ért magyarul, így kedélyesen mosolygunk egymásra.
Igaza volt a szőkének, olyan szél fúj, hogy az ember zsebéből kifújja az órát. Nem tudom ki mérte azt a 14 fokot, de magamban szabadidő programokat ajánlok neki. A fő szám, hogy a sziklák peremén túlnyúlik egy terasz szerűség, amelynek üveg az alja, s csodálatos kilátás nyílik lefelé arra az 1000 méterre. Persze most az üveg be van fagyva, a szél majdnem elvisz, időm kevés a gleccserben lévő kiállítás, jégtárlat megnézésére, csak egy kis sétát tudok tenni a szélviharban. Amennyire látom a pályarendszer nem egy nagy eresztés. A pályák szinte egyenletesnek tűnnek. Talán nem is kell sajnálnom, hogy nem nagyzolhatok a gleccseren történő síeléssel. Ha valaki csak síelni megy oda szerintem nem éri meg, de a többi dolog, a látvány, a kiállítás, a lehetséges túrák miatt igen. Indulhatunk fiam, mondom a kezelőnek, s kedélyesen mosolyogva leereszkedünk a hegyről.
A környéken mindenütt hótalpas kirándulók, szóval zajlik az élet, jó a marketing.
Mielőtt a főútra érnék, a kapunál megállítanak, most derül ki, hogy akinek nincs valami jegye az 5 eurót fizet. Nem autónként, hanem személyenként. Kiderül, hogy az én hatnapos bérletem mindenre jó. Dugok egy menekülőt, s leszáguldok a hegyről. Délben már második úti célomnál vagyok.

Fageralm: A síterep kiindulópontja Forstau 10 kilométerre van Schladmingtól. Maga a síterep olyan kicsi, hogy még saját térképe sincs, Reiteralm térképének jobb felső sarkában szerénykedik.
Reiteralm Gleimignél lévő lejárójánál kell bemenni, de a vasúti átjárónál nem kell elkanyarodni balra, hanem továbbmenni egyenesen 3 kilométert.
A parkírozó rendbe van, integető nincs, minek, hisz vagy 40-50 autó áll csak a két parkírozóban összesen. Lécre kapok.
Oh, atyám, azok a kellemes régi kétszemélyes felvonók. Milyen önbizalom kellett ezek megépítéséhez. Két lépcsőben szállít fel két darab kétszemélyes felvonó kicsit a hegy közepénél magasabbra. Akkor még nem tudom, hogy az út felfelé 20 perc, lefelé pedig két perc alatt lecsúszom. Jó megint elragadtattam magam. A számok nem igazak. A felvonó nem ér fel 20 perc alatt.
De mindez nem érdekel. Szemem lecsukom, irtom ki agyamból a gleccsert, s azt mondom: York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át. Azért Shakespeare tudhatott valamit, mert szemem kinyitva látom, hogy a nap torzsalkodik a felhőkkel, a hó szép formájú pelyhekben hulldogál. Pár perc múlva ez már nem igaz. Ahogy a hegy teteje felé tartunk sűrűsödik a hó, nő a köd, de nekem már jó kedvem van.
A második kétszemélyesből kiszállva lezúdulok a 2-es és az 1-es piroson. A 2-es nagyon kellemes tanuló gyönyörködtető pálya, az 1-es nagyrészt inkább szélesebb útnak minősül, két piros letöréssel.
Most tűnik fel, hogy mindegyik felvonó kezelő messziről hellóval köszön. Szerintem hasonlítok valami sísztárra. Biztos a mozgásom miatt tévesztenek össze. Bár ez sem igaz. Kisgömbőc jön le a hegyen, de nem rendeltetésszerűen, hanem van alatta két deszka, azzal kavar valamit. Ez azért nem igazán összetéveszthető. A valószínűbb az, olyan kevesen vagyunk a pályán, hogy meg kell becsülni minden vendéget.
A két piros azért remek. Király vagyok a pályán. A családias síelők, tanulók között lazán száguldozom. Itt nem sok az igazán jól mozgó síelő. Csiszolom a technikám. Nem a polírozásnál tartok, hanem a durva köves megmunkálásnál. Néhány kör után megunom a tömjénfüstöt s bár arra csákányos felvonók vannak, a második kétszemélyesből kiszállva tovább a szomszédos völgy felé haladok.
Felvontatom magam egy csákányoson, az itt lévő 3, 3a kékek igazán a tanulóknak valók. A hóesés és a fokozódó köd, azért nem boldogít.
Itt minden felvonó hosszú, vagy csak a lassúsága miatt tűnik annak. Minden a családias jelleget tükrözi, talán ez a kényelmes tempó is.
A csúcsnál balra van némi kék és piros pálya is. A nagy hóesés miatt kihagyom az Atomic tesztpályát, most nincs itt a csúcsjavítás ideje. A 4-es kék, 7-es, 5-ös pirosok leküzdése után sietve felvontatom magam a tetőre, s a 3-as kéken lefelé indulok egy hütte felé. Fáj mondani, de itt volt először, hogy át akartak vágni. Két tételt rendeltem, s több mint 30%-kal többet számoltak. Sajnos két számot még össze tudok adni. Elnézés, s többet én itt nem leszek vendég. Remélem tévedés volt, nem szándékosság.
A 3-as pályák környékéről két úton lehet lefelé a pirosok irányába visszatérni. Egyik lehetőség a kétszemélyes ülőfelvonó felső végállomása alatt pár méterrel az erdőbe bemenő út. Ezen kényelmesen pár száz méter után a 2-es piroson találjuk magunkat. Másik megoldás a csákányos felvonó induló állomása közelében lévő piros 2a pálya. Ez lényegében egy erdei út. Az út elég keskeny, nem kimondottan gondozott, néhány helyen nem csak lefelé lejt, hanem oldal irányban is keményen. Sőt amikor ezt meri csinálni, akkor az a rész tükörjéggel van borítva. Megvívtunk rendesen. Ez a pálya ebben a szezonban már nem lesz jó. Nem ajánlom kezdőnek, hogy erre kerülje ki a kellemes, széles pirosat.
Az egész pályarendszert befonják az erdei utak. Szinte mindenhol talál kerülőutat a szorgos keresgélő. Egy kellemes erdei kirándulás hangulatát hordozza a terep.
Lementem néhányszor még a 2-es és 1-es piroson, úgy egy lendületre az nagyon jóleső, de végül hazafelé vettem utam. A hüttézéssel együtt alig több mint 3 órát vett igénybe a mutatvány.
A területet ajánlom a kezdő síelőknek, s azoknak, akik családias környezetben, társaságukat élvezve akarnak kényelmesen síelni. Talán ez volt az első nap, hogy nem jött valami agyament veszélyesen a közelembe. Ez volt az első nap, hogy nem volt olyan szituáció, amiből, ha akartam volna el tudok esni. Továbbra se zavarjuk meg ezt a csendes idillt, remélem a terep megmarad a csend és a nyugalom szerelmeseinek.


Csabor

Schladming 2010,03.05-2010.03.12

Hat nap síelés. Vegytiszta gyönyör, amit nem árnyékol be másnemüek jelenléte. Ketten egy barátommal. Nincs semmi sietség, kapkodás. Délelőtti kényelmes indulás, kellemes utazás. Nem akarunk az utazás napján síelni. Akinek 6 szépséges nap megadatott élvezze ki. Itt nincs helye a hebrencskedésnek.
Sokáig tanulmányoztuk a térképeket, mikor merre vigyen az utunk. Végül úgy döntöttünk ezt a pályarendszert alaposan el kell olvasni. Tehát induljunk balról jobbra. (köszi az észrevételt a lelkes fórumozóknak, bár ők nem tudhatják, hogy néha még a térképet is fordítva tartom).

Első nap. 2010.03.06. Hauser Kaibling
Beszámoló a síterep fórumában.

Második nap. 2010.03.07. Planai+egy kicsit még Hauser Kaibling
Beszámoló a síterep fórumában.

Harmadik nap. 2010.03.08. Hochwurzen
Beszámoló a síterep fórumában.

Negyedik nap. 2010.03.09. Reiteralm

Fogy ki a „bateriből”a delej. Szép lassan elfogyunk. Az előző három nap önfeledt száguldozása érződik rajtunk. Szinte minden fáj.
S akkor mit látok? A helyi TV mínusz 15-20 fokokról beszél, kb. 20km/órás szélről. Igaza van, mert az ásványvizünket épület alapba lehetne rakni, olyan kemény.
Nehéz az indulás, de négyből négyet volt a megállapodás.
A korábbi napon már látott Pichl volt a cél. Kevés autó, forgalomirányító, anyós külsejű mama, jól indul.
A sícipők felvételénél indul a szenvedés. Életem hátralévő éveit arra fogom szentelni, hogy magától bekapcsolódó sícipőt tervezzek, persze távirányítóval. A csatolást már kesztyűben kell befejeznem, mert leesik az ujjam.
Kis, öregecske kétszemélyes felvonó kapaszkodik a hegyen felfelé. Lassú, mint a töltött éticsiga, buborék, egyéb sallang nincs. Az ember odaáll az indulási pontra, egy tisztességben megőszült úriember felhajtja a háttámlát, az ülés vádlin vág, s ha még mindig bírod, s meg tudod lovagolni az ülést (rodeóba illő mutatvány) már kapaszkodsz is felfelé. No a gyorsaságot el lehet felejteni. Mosolyogsz, mert a parkírozóban úgy maradt a szád, de aztán nevetni kezdesz, mert csoda következik. Jön egy állomás ahol menet közben lehet beszállni a kétszemélyes ülőkére. Ilyent még nem láttam. Sajnos míg mi arra vánszorogtunk senki sem próbálta meg a mutatványt, pedig kíváncsi voltam rá, tornában biztos D elemnek értékelnék.
A csotrogány meglepően hosszú, derekasan birkózik a heggyel, mi pedig a mínuszokkal. Az biztos, hogy itt lefelé csak egyszer jövünk.
Kalandos körülmények között kiszállunk, s irány a 4 személyes F jelű felvonó. Addig megyünk felfelé, amíg bírjuk. Itt van buborék, hideg is, de legalább nem csapódik arcunkba a hó.
A tetőn nekilátunk a síelésnek. Most nem részletezem az útvonalat. Bejártunk mindent, de nem esett jól. A 2-es piroson olyan szél fújt, hogy éreztem a boxer alsómon nem gomboltam be a középső gombot. (már bocsi, de ez így tényszerű)
A reggeli időpontban meglévő nyomok számából arra következtettünk, hogy éjszaka nem végeztek maradéktalan pályakarbantartást, ennek ellenére, talán a nagy hideg miatt a pályák jó állapotban várták Amundsen leszármazottait.
Nagyon jó volt az 1-es piros, ahol valaha világkupa futamot is rendeztek. A pályarendszer középső részén oktatópályák, tanulóknak való finomságok, gyermek csalogatók találhatók. Gondolom a nap végén lefelé majd a Silver-Jet fülkés felvonóval mennek.
Akár a 2-es vagy az 1-es piros pálya irányába indulunk hangulatos piroskán száguldozhatunk. Könnyedén lemehetünk a Gleimingnél lévő fogadóállomásra. Szinte mindegyik piros pálya jónak mondható. Mindegyiken lementünk egyszer-kétszer. Javaslom az 5-öst is megnézni. Kicsit kiesik, s csak csákányoson lehet visszajönni, de hangulatos pálya. A feketék komolyan feketék, tanulóknak nem javasolt.
Küzdöttünk az elemekkel, a hóval, a széllel, a hideggel. Csúsztunk a tanuló pályák kivételével mindenhol, de sok ismétlésre nem vállalkoztunk, pedig a pályák megérdemelték volna a kettőnél több lecsúszást..
Megmértük csúszási sebességünket az időmérő szakaszon. Valószínű híztam, mert lakott területen ekkora sebességnél még a türelmi határból is bőven kiesnék, s alapos bünti lenne részem.
Pichl felé a lemenetel legalább akkora kaland, mint felmenni. Ez a pálya nincs kitalálva. Hektikus a nyomvonala, kétszer átmegy az országúton, s Ausztriában, mint tudjuk tisztítják az utakat. Nem volt nagy élmény lejönni. Mindenkinek javaslom, hogy inkább Gleimingnél álljon meg. (Pichl mellett szól viszont Hochwurzen megközelíthetősége, ami fontos, mert jó síelő számára, aki mindig új dolgot akar felfedezni Reiteralm egy egész napig nem tart)
Négy nap, négy hegy. Teljesítettük vállalásunk, holnap valószínűleg beszámoló nélkül síelünk.
S a sok negatívum után, amelyeknek fő oka az időjárás volt egy pozitív dolog is legyen. Találtunk levest, majdnem olyan volt amilyent láttam, de a körülményekhez képest ez is nagyon jól esett. (még a hüttékben is alig lézengtek a síelők)


Csabor

Schladming 2010,03.05-2010.03.12

Hat nap síelés. Vegytiszta gyönyör, amit nem árnyékol be másnemüek jelenléte. Ketten egy barátommal. Nincs semmi sietség, kapkodás. Délelőtti kényelmes indulás, kellemes utazás. Nem akarunk az utazás napján síelni. Akinek 6 szépséges nap megadatott élvezze ki. Itt nincs helye a hebrencskedésnek.
Sokáig tanulmányoztuk a térképeket, mikor merre vigyen az utunk. Végül úgy döntöttünk ezt a pályarendszert alaposan el kell olvasni. Tehát induljunk jobbról balra.

Első nap. 2010.03.06. Hauser Kaibling
Beszámoló a síterep fórumában.

Második nap. 2010.03.07. Planai+egy kicsit még Hauser Kaibling
Beszámoló a síterep fórumában.

Harmadik nap. 2010.03.08. Hochwurzen

Reggel meglepve tapasztaltuk, hogy a szoba erkélyére kirakott alkoholmentes italaink megfagytak. Ez azt mutatta, hogy a hőfok még az előző napinál is alacsonyabb. Mínusz 14-el indultunk. Nagy kedvünk nem volt, de megígértük a napi egy hegyet, mi mást csinálhattunk volna, mint pakolás, öltözés, s irány a kocsi.
Bevallom egy kicsit féltem ettől a naptól. Hochwurzen emlékeimben úgy élt, mint a nagy sorbanállások terepe. A parkírozó korrekt, szőke nő meszel, de a hegyre egy kétüléses felvonó visz, s ez a sorbanállás fő oka.
Közbevetőleg jegyzem meg, hogy az induló állomás csodálatos. Netezni lehet, e-mailozni lehet, kiadja a skiline, hogy előző nap mennyit mentünk, mozgólépcső, ami reggel felfelé, délután lefelé megy, s minden földi jó.
Bocs, hogy felemlítem, de az ember fiának komfortérzetéhez hozzátartozik a normális WC. No, ezen az állomáson ez csodálatos. A fülékben kis rácsos kosárban van hely a sisaknak, kesztyűnek, akasztó van a falon, deszka fertőtlenítő, az előtérben hajszárító, nem is tudom, hogy a női szakaszban milyen további csecsebecsék találhatóak. Mindenki engedelmével, most nem is célozgatnék a dologra. A lényeg az, hogy ezen a hegyen minden klotyó nagyon rendben volt. Találtam az egyik hüttében olyant, ami egy római kori fürdőhöz hasonlított. Csodálatos kivitel, remek formatervezés. Megjegyzem, egész Ausztriában ez a dolog jobban rendben van, mint nálunk. Mi lehet ennek az oka?
Másik dolog. Minden hüttében lehet dohányozni. Nálunk gyakorlatilag az éttermekből száműzték a dohányosokat. Itt nem voltak olyan szorgalmasak. Én nem dohányzom, s nem is értek egyet azzal, hogy valaki egészséges tevékenység során mérgezze testét. Itt szabadon lehet, nálunk némi korlátokba ütközik. Ki-ki döntse el neki melyik a jobb.
Az elméleti fejtegetés után talán térjünk vissza a síelésre.
Mint említettem a hegyre való feljutástól féltem. A Goldenjet egy gyönyörű felvonó, de a létesítésének okát nem értem. Talán a Planaira való feljutásnál Schladmingot akarták tehermentesíteni. Felmenni lehet, de lesiklani már nem. Talán építenek másik pályát, de én jobbnak tartottam volna a kétszemélyes „retro” felvonó cseréjét. De nem én vagyok a tulajdonos, sajnos.
Jött a meglepetés. Nem volt tömeg. Hétfő, vagy kijárási tilalom volt az oka, ki tudja, de pillanatok alatt be tudtunk szállni, s „hatalmas” sebességgel vitt az öreg kétüléses felfelé.
A retro után átcsúsztunk a II. jelű felvonóhoz. Eredetileg vissza akartunk menni a fogadó állomásra, de a lécek alól hallatszó hangok úgy hatottak ránk, mint versenylóra a startpisztoly. Rohanás fölfelé a III.-as felvonón. Ez egy érdekes alkotás. 5 fülke megy egymás után, mindegyikben 15 ember. Sok érdekes műszaki megoldás. A beléptető rendszer nem enged be több síelőt, mint 5*15-öt. Érdekes nézni, hogy milyen arcot vág, aki azt hiszi elromlott a jegye, mert nem tud bejönni a beszálló térbe. Van középső állomás is, de minek? Ha itt van az ember csak felmegy a tetőre. (a felvonó mellett van egy csákányos is a középső állomásig, aki szereti használja)
Érdekes, hogy a felvonóból kiszállva, még lifteznünk is kell, hogy a tényleges csúcsra jussunk. S innen indulhat igazán a száguldás.
A végén még morcos, szekánt vén muksóból, jovális, szeretetreméltó öreg bácsika leszek, de ezt a pályát is dicsérnem kell. Hihetetlen jó minőségű pályákon tudtunk száguldozni. Kitűnő előkészítettség, nagy szélesség, az ember kedvére választhatta meg a nyomvonalat, szinte megállni sem volt érdemes. A 33, 32-es pirosok kitűnőek. Ha a csúcsról a 31-es piroson csúszunk le, a hegy másik oldalára kerülünk Pichl felé. A jó minőségű pirosról a felvonók végállomásánál áttérve a 40-es pirosra Pichlbe jutunk. Ha valaki el akarja kerülni a sorbanállást itt egy alternatív lehetőség Hochwurzen megközelítésére. A 40-es piros egyébként egy érdekes nyomvonalú pálya. Kellemes, széles az itt szokásoshoz méltó módon indul, majd egy derékszögű letörés után (az ember itt könnyen lezúghat a mélyben lévő szállodába, ha nem vigyáz.) erdei útként megy tovább. Nem az én világom, de piros erdei úton még nem mentem. Fantasztikus. Olyan autós érzése van az embernek. Jön a kanyar, vissza kell dugni kettőt, s kézifékkel bevenni. Mindenkinek javaslom kipróbálni.
Ha Planaira azt mondtam, hogy az nem való a tanulóknak, akkor itt ennek az ellenkezője igaz. Az alsó részen lévő kék pályák minden kezdő igényét kielégítik. Tanuló pályák garmada, mozgószőnyeg, síiskolák özöne, mi kell még. Ha valaki már szárnyát bontogatja a pirosokon jó szórakozást talál. Javaslom még a 41-es pirosat, ami a középső állomásról indul. Nagyon jó. A felvonója érdekes. Egy fülke, egy ülés. Nagyon nem értem a funkcióját, de biztos van.
A nap végén a fogadó állomásra kék és piros pályán is lejuthatunk. A legjobb, ha valaki egész nap a kékeken ment, s piroson jön le. Akkor tanult valamit aznap.
Egész nap száguldoztunk. Harmadik napja síelünk, de még nem teltünk be a dologgal. Igaz még a kedvenc levesemet sem találtam meg egyik hüttében sem. (talán a végén visszamegyünk Hauser Kaiblinig) A hütték hozzák a területen jellemző szinvonalat.
A terepet mindenkinek tudom ajánlani. Lehet, hogy ez lesz a kedvencem?


Csabor

Schladming 2010,03.05-2010.03.12

Hat nap síelés. Vegytiszta gyönyör, amit nem árnyékol be másnemüek jelenléte. Ketten egy barátommal. Nincs semmi sietség, kapkodás. Délelőtti kényelmes indulás, kellemes utazás. Nem akarunk az utazás napján síelni. Akinek 6 szépséges nap megadatott élvezze ki. Itt nincs helye a hebrencskedésnek.
Sokáig tanulmányoztuk a térképeket, mikor merre vigyen az utunk. Végül úgy döntöttünk ezt a pályarendszert alaposan el kell olvasni. Tehát induljunk jobbról balra.

Első nap. 2010.03.06. Hauser Kaibling
Beszámoló a síterep fórumában.

Második nap. 2010.03.07. Planai+egy kicsit még Hauser Kaibling

Talán jobban járnánk, ha Nőnapot tartanánk ma, hiszen az ablakon kinézve szakad a hó, a pálya ködben. De nem hoztunk oldalkocsit, így csak a távoli hódolat és üdvözlet marad a női nemnek, mi pedig öltözünk s irány a borzadály.
Lusta ember néhány száz métert is kocsival megy. A szálloda előtt beszállunk, s 3 perc múlva már Planainál is vagyunk. Itt is volt irányító a parkírozónál, de egy halvány mosoly kíséretében mi a parkolóházba mentünk. Imádom, ha a pályáról arra a szintre síelek be, ahol a kocsit hagytam. Most az első szinten sikerült helyet találni, lefelé ez a néhány méter még jól fog esni.
Tegnap kihagytuk a két hegy közötti átjárást, tehát ma irány a hegy teteje, s átmegyünk tegnapi vitézkedésünk helyszínére.
Meglepő módon az Olimpia Stadion felvonónál viszonylag kevés ember várt. Talán ez a rossz időnek volt tudható, pedig vasárnap lévén több emberre számítottunk. Pillanatok alatt felértünk (kb.10 perc) a felső állomásra. A logisztika itt következett.
A fülkés felvonó felső állomásáról ( ezt a mai nap még többször látjuk) nem lehet a Hauser Kaibling felé menni. Le kell csúszni a 9a piroson (kellemes még hóesésben is), s valahogy eljutni a K jelű felvonóig. Onnan irány felfelé, s egy kéken, ami az erdei mivoltja ellenére meglepően jó, az ember fia (lánya, mint említettem ezen az úton nincs) könnyedén eljut a 10-es pirosig. Itt le kell menni, tovább a 11a-n s némi kanyargás után már az F jelű felvonónál is vagyunk. Kidőlt erdők között vonszolódik a felvonó, s a Hauser Kaibling tetején találjuk magunk. Elindulunk jobbra az erdő felé a 6-os kék irányba, s némi csúszás után egy 7-es számú fekete pálya előtt találjuk magunkat. Ezt nem hagyhatjuk ki. Le a völgy felé, felszállunk az I jelű felvonóra, s lezúdulunk a 7-es feketén. Nagyon kellemes, széles, egyenletesen jó szándékú fekete, vagy inkább szürke. Mivel sietünk, bevágunk balra az erdei útnak, s Planainak vesszük az irányt. Nem megyünk le a 6-os kékre, szenvedni akarunk, s a 6a kéken erdei utazunk tovább. Itt rábukkanunk egy csákányosra, bár a csákányos iránti utálatom már-már közismert, felmegyünk rajta, mert a képmezőbe beúszik egy hütte, amit csak a 8-as kéken lecsúszva közelíthetünk meg. Megérte. A sörhab még a bajszomon, s csodák csodája a hó is elállt. (azért egy ilyen hütte üzemeltetésébe belevágnék, csak a májam bírja). A 6-os piroson (kék is van, de azt nem kerestük) lezúdulunk a P jelű felvonóig. Megjegyzem, hogy ez a piros egész sötét piros. Aki magát előadva a letörésnél nagy sebességgel lezúdul, ha nem komoly tudással rendelkezik meglepetés érheti. De mindenkinek ajánlom, mert a látványelemek is lényegesek.
Szinte már visszaértünk a kiindulási pontunkra, felmegyünk az L jelű csákányoson (kettő van egymás mellett, egyem a drótkötelüket) s máris a Planai tetején vagyunk, ahol egy kéken kezdhetjük meg a hegy meghódítását, de az már egy másik történet.

Kicsit felvillanyozódtunk, a hóesés elállt, a nap komoly küzdelem árán legyűrte a felhőket, a reggeli vesefájdalmaim már a múlté, akkor talán síelhetünk is. (megjegyzem a reggeli látogatásunk a szomszéd hegyre, hüttével együtt sem volt másfél óránál több, tehát vétek lett volna kihagyni.) Megjegyzem egész nap 10-12 fok mínusz volt, de szakállamra az előző nappal ellentétben nem fagyott oda a hó. York napsütése rosszkedvünk telét, fénylő nyárrá változtatta át. (bocsi)
A tudományos elme mindig tervez. Az én agyam pedig srófra jár, csak néha a menetet tévesztem el. Kitaláltam, hogy balról jobbra küzdjük le a pályákat. Nem részletezem. Örömünkben ámokfutást csináltunk. Le akartunk jönni a 9-es piroson, aztán tovább az 1-es piroson. Természetesen a 3-as pirosra tévedtünk, nem találtuk az átjárót az 1-es felé. Végül a dolog már nem is volt érdekes. Mentünk amerre a léc orra állt.
Aki közelről ismer, tudja, hogy nem szórom a dicséreteket, de a mai nap egy más dimenzióba tartozik. Minden pálya kitűnő minőségű volt. Egyszerűen elvarázsolódtunk. Voltam már Schladmingban, de most megérintett a pálya. Ragyogó napsütésben, kitűnő hóban, száguldoztunk föl és alá. Szinte le sem akartunk jönni a hegyről. Minden pálya legyen piros vagy fekete kellemesen síelhető volt. A 8-as pálya környéki fun parkot, kijelölt időmérő pályát, egyéb szépségeket mindenkinek ajánlom. Nem tudom mennyit mentünk. Be akartunk járni minden pályát, s ebből egy száguldás lett, többszöri völgybeszállással, s pályaismétlésekkel. Ha eldobom holnapra a combizmaimat, akkor is megérte!
A pályák a nap végére már vesztettek simaságukból, de zavaróan nem voltak buckásak. A 3-as feketén délután néha érezni lehetett a hó alatt lévő jeget, de ez a mai nap csak az adrenalin szintünket fokozta. Amilyen rosszul indult a nap, olyan ragyogó volt. Becsúszva a parkolóházba, sajnáltuk, hogy a felvonókat már lezárták.
Planai nem való azoknak, akik most tanulnak síelni, de akit már megcsapott a síléc éle alól felszálló porhó, az itt biztos jól érzi magát.
Csak egy sztori. A felvonóban együtt ültünk egy deszkással és egy kutyással. A deszkás még szokásos, de a télikabátba öltöztetett kutya a felvonón nekem már sok. Végül kiderült, hogy mind a négyen magyarok vagyunk. Mi itt élünk, a kutyás Szerbiából származik, de itt van háza, a deszkás pedig kivándorolt. Kicsi a világ.
Tegnap némi kellemes levesre vágytam. Vágyaimat a mai nap nem sikerült beteljesíteni. Voltunk több hüttében, helyünk is volt, de az a kellemes kinézésű leves csak nem került elő sehol. Éhesen, de nem szomjasan fejeztük be a napot. Még négy napom van a leves feltalálására. Végszükség esetén, de már beszámolón kívül visszamegyek Hauser Kaiblingra.
Még egy. Ki tudja pontosan, hogy mik a követelmények egy 4, vagy 5, vagy 3 csillagos szállodánál? Érdekelne. Bizonyára csillaghullás lenne.
Holnap jobbra eggyel jön a következő hegy.

Csabor

Schladming 2010,03.05-2010.03.12

Hat nap síelés. Vegytiszta gyönyör, amit nem árnyékol be másnemüek jelenléte. Ketten egy barátommal. Nincs semmi sietség, kapkodás. Délelőtti kényelmes indulás, kellemes utazás. Nem akarunk az utazás napján síelni. Akinek 6 szépséges nap megadatott élvezze ki. Itt nincs helye a hebrencskedésnek.
Sokáig tanulmányoztuk a térképeket, mikor merre vigyen az utunk. Végül úgy döntöttünk ezt a pályarendszert alaposan el kell olvasni. Tehát induljunk jobbról balra.

Első nap. 2010.03.06. Hauser Kaibling

Reggel szomorúan konstatáltuk, hogy néhány fok (6-7) mínusz volt tapasztalható, s egész lelkesen esett a hó. Ha már megígértük magunknak, azért elindultunk. A negatív hozzáállásunk az elmúlt napok mulatozásainak volt köszönhető. A haver 50. évét töltötte be. Karonülő! Így én voltam a sofőr, de leginkább egy japán turistára hasonlítottam, főleg szemileg. Lényeg az, hogy a kocsi odatalált.
Szeretem az olyan parkírozókat, ahol irányítják az embert. Talán ezért is lett helyünk.
A 726 méter magasan lévő Hauser Kaibling Talstationból indultunk.
Vételeztünk egy térképet, s meg is álltunk. A szezon reklámarca egy párducpöttyös ruhába öltözött hölgyemény. A testre simuló ruha láttán az embernek nem jut eszébe a síelés. Nyeltünk egyet, s irány a kabinos.
Szombat volt, s a rogyogány idő ellenére hatalmas tömeg. Jó kis sorbanállásnak ígérkezett, s be is váltotta ígéretét.
Jól koncepcionált terveink szerint a 8 személyes kabinos után csúsztunk 200 métert, s tovább kapaszkodtunk a Quattralpina felvonón. (múltkor megróttak, hogy Nassfeldről sok csúnyát írtam. No, itt minden ülős felvonón van buborék, ami ott nem jellemző, s ez hóesésben nem elhanyagolható körülmény.)
A tetőn a várt (?) rossz idő fogadott. A Höfi Express felé vettük utunk. A térképre nézve a 3A kék pályára van sima lejárat is, de nekünk egy piros jutott. Indulásnak kicsit kemény volt az a 300 méter, tehát aki nincs bemelegítve menjen a térkép után.
A 3A, majd a 3 pálya kellemes kék jelenség. Furcsa volt, hogy a sűrű hóesés ellenére a pálya nagyon kellemes volt. Szinte semmi bucka, jól előkészített terep. Pimpós állapotunk ellenére jól eleresztettük magunk, s lendületből lejöttünk még egyszer, de most a pályán lévő piros letörést is beiktattuk. Itt kezdett derengeni bennünk a felismerés, hogy a pályákat érdekesen minősítik. A piros nem volt nehezebb a kéknél, s a későbbiekben láttuk, hogy a fekete sem nehezebb a pirosnál.
A Höfit elhagyva a 2-es és a 2A piroson ereszkedtünk lefelé. Kellemes mindenki számára járható út, a korábbi sorban állásnak nincs nyoma. (persze később kiderült, hogy mindenki a hüttékbe húzódott) A körülmények ellenére nagyon jó feltételek mellett síeltünk.
Lelkesedésünk tovább tartott, ezért újra fel a tetőre, s a 4-es kéken lefelé. Nagyon jól járható, széles pályák, ahol az ember kedvére választhatja meg a nyomvonalat. Az ilyeneket szeretem, mert kedvem, hangulatom szerint síelhetek. Hangulatom pedig nem volt a legjobb, mert a hóesés miatt szemüvegem állandóan párásodott. ( nem tudtam megnézni a mit csináljon a szemüveges topicot) A mind több friss hó miatt a pálya egyre nehezebb volt, de még mindig meglepően jó körülmények között lehetett síelni. (már, ha eltekintek a hóvakságomtól)
Az igazi meglepetés akkor következett, amikor az 1A pályára kanyarodtunk. A feketének minősített pálya sokkal kellemesebb volt, mint a 2A piros. Sokkal kevesebben is voltak rajta, s az élvezeti értéket ezért egy újabb lesiklással fokoztuk.
Tekeregtünk még mindenféle oldaljáratokon, lesiklottunk itt-ott még egyszer, de a 37 kilométernyi pályában ennyi volt. Háromkor már indultunk haza. A körülmények dacára nagyon kellemes élményekkel megrakodva. A pályák kellemesek, jól karbantartottak, ide mindenki jöhet, akinek már volt léc a lábán.
Holnap egy heggyel jobbra megyünk.
Bocs, hogy a hűttékről most nem sokat írtam, de nem volt tapasztalatom. Gyakorlatilag nem tudtunk egyikbe sem bemenni. A bátor nép ott töltötte a síelésre szánt időt. Egy fazon előtt láttam valami csodálatos levest, majd próbálok holnap egy olyanra ráakadni.


Második nap. 2010.03.07. Planai+egy kicsit még Hauser Kaibling

Talán jobban járnánk, ha Nőnapot tartanánk ma, hiszen az ablakon kinézve szakad a hó, a pálya ködben. De nem hoztunk oldalkocsit, így csak a távoli hódolat és üdvözlet marad a női nemnek, mi pedig öltözünk s irány a borzadály.
Lusta ember néhány száz métert is kocsival megy. A szálloda előtt beszállunk, s 3 perc múlva már Planainál is vagyunk. Itt is volt irányító a parkírozónál, de egy halvány mosoly kíséretében mi a parkolóházba mentünk. Imádom, ha a pályáról arra a szintre síelek be, ahol a kocsit hagytam. Most az első szinten sikerült helyet találni, lefelé ez a néhány méter még jól fog esni.
Tegnap kihagytuk a két hegy közötti átjárást, tehát ma irány a hegy teteje, s átmegyünk tegnapi vitézkedésünk helyszínére.
Meglepő módon az Olimpia Stadion felvonónál viszonylag kevés ember várt. Talán ez a rossz időnek volt tudható, pedig vasárnap lévén több emberre számítottunk. Pillanatok alatt felértünk (kb.10 perc) a felső állomásra. A logisztika itt következett.
A fülkés felvonó felső állomásáról ( ezt a mai nap még többször látjuk) nem lehet a Hauser Kaibling felé menni. Le kell csúszni a 9a piroson (kellemes még hóesésben is), s valahogy
eljutni a K jelű felvonóig. Onnan irány felfelé, s egy kéken, ami az erdei mivoltja ellenére meglepően jó, az ember fia (lánya, mint említettem ezen az úton nincs) könnyedén eljut a 10-es pirosig. Itt le kell menni, tovább a 11a-n s némi kanyargás után már az F jelű felvonónál is vagyunk. Kidőlt erdők között vonszolódik a felvonó, s a Hauser Kaibling tetején találjuk magunk. Elindulunk jobbra az erdő felé a 6-os kék irányba, s némi csúszás után egy 7-es számú fekete előtt találjuk magunkat. Ezt nem hagyhatjuk ki. Le a völgy felé, felszállunk az I jelű felvonóra, s lezúdulunk a 7-es feketén. Nagyon kellemes, széles, egyenletesen jó szándékú fekete, vagy inkább szürke. Mivel sietünk, bevágunk balra az erdei útnak, s Planai felé vesszük az irányt. Nem megyünk le a 6-os kékre, szenvedni akarunk, s a 6a kéken erdei utazunk tovább. Itt rábukkanunk egy csákányosra, bár a csákányos iránti utálatom már-már közismert, felmegyünk rajta, mert a képmezőbe beúszik egy hütte, amit csak a 8-as kéken lecsúszva közelíthetünk meg. Megérte. A sörhab még a bajszomon, s csodák csodája a hó is elállt. (azért egy ilyen hütte üzemeltetésébe belevágnék, csak a májam bírja). A 6-os piroson (kék is van, de azt nem kerestük) lezúdulunk a P jelű felvonóig. Megjegyzem, hogy ez a piros egész sötét piros. Aki magát előadva a letörésnél nagy sebességgel lezúdul, ha nem komoly tudással rendelkezik meglepetés érheti. De mindenkinek ajánlom, mert a látványelemek is lényegesek.
Szinte már visszaértünk a kiindulási pontunkra, felmegyünk az L jelű csákányoson (kettő van egymás mellett, egyem a drótkötelüket) s máris a Planai tetején vagyunk, ahol egy kéken kezdhetjük meg a hegy meghódítását, de az már egy másik történet.


Csabor

Turracher Höhe

Emberek kaszára, kapára, lécre, deszkára, itt a hó!
Ausztriában szakadatlanul esik. Még két nap, míg eldolgozzák ezt az irdatlan havat, s olyan pályák lesznek itt, de olyanok, hogy mindenki megnyalja a léc élét utána. Tehát akinek még van ideje, pénze, ne zavarja, hogy Stájerországban most lesz a síszünet, menjen és síeljen, mert most érdemes.
Mellékes dolog, de szembe jutott, hogy a Balaton átsiklás egyik szervezője amikor az átcsúszást betiltották, azt nyilatkozta a TV-ben, hogy a síelést sem tiltják be, pedig az is életveszélyes. Ha kérhetem valaki vágja orrba a nevemben. Gondolom a fazon nem autózik, nem tömegközlekedik stb., mert az is mind életveszélyes tevékenység. Nem is beszélve a nőzésről.
Huh, felmérgesedtem.
A hatalmas hóesés miatt most volt módom sanyarú körülmények között megnézni feleségem másik kedvencét a Turracher Hőhét. (remélem az első számú én vagyok)
Ez a pályarendszer jó időben maga a csoda. A városka a völgyben fekszik, s a két oldalon elterülő hegyeken vannak a pályák. Itt azonban a két oldal szervesen összefügg. Például lecsúszom egy pályán, odajutok egy tóhoz, ahol egy motoros szánnal áthúznak a túlsó oldalra, hogy ott folytassam síelésemet. Vagy egy alagúton átcsúszom az út alatt, visszafelé pedig egy kötél áthúz, s így mint megszállott síelő egy percet sem veszítek. Ezernyi ötlet, amivel felvidítják a síelőket. Találkoztam fagylaltos kocsival, kaptam zsebkendőt, nyalókát, pezsgőt, s mindezt a pályán. Ma leginkább a pezsgő hiányzott, de vagy nem találtam meg a ködben a kínálókat, vagy belepte őket a hó. Lényeg az, hogy az egész pályarendszer kedves, családias. Nem minden a pénz, de tudják, ha jól érzed magad elköltöd a pénzed. Alapvető kereskedelmi igazság.
Ma nem voltak sokan, ott ástam el magam a kocsival, ahol akartam, de ha tömeg van én tudom ajánlani a Panorámabahn parkírozóját. Ide nem szoktak beállni, kicsit eldugott, ezért általában kb. 50 méterre a pénztártól találok helyet. A Panoramabahn egy érdekes felvonó. Egyszer buborék, egyszer ülőfelvonó. Aki gyalog (rettentő!!) akar felmenni az a fülkébe száll, aki léccel az a következő ülőkébe. Persze a gyalogosnak is van mentsége, mert a felvonó végén indul a téli bob. A sípálya (12 piros) fölött kanyarog, s a lenti pénztárnál ér véget az izgalmas bobpálya. Ha fentről sikítozást hallunk az nem síelő tudományunk hangos elismerése, hanem inkább a bobpálya kanyarjai által kiváltott érzelemkitörések.
Talán családiasabbnak mondható ez az oldal, a Kornock felé eső rész. A hegy tetejére a Kronockbahn visz fel. A felvonó 2205 méterre megy fel, s itt gyakoriak a szélfúvások. (ma ezt nem érzetem, mert mindenhol hó, köd és szél volt.) Az 1-es piroson kellemes útunk lesz lefelé. Könnyű pálya. Belőle ágazik le a 2, 3 és 4-es számú piros pálya. Én a 4-est már nem nevezném pirosnak, de pálya az is.
Az 1-esről át tudunk csúszni az 5, 6, 7-es pályák felé. Ezek kellemes gyakorló pályák, gyermekeknek való részekkel is. Szintén az 1-esről letérhetünk a 8-as kéken s így visszajutunk a Panoramabahn kiinduló állomásáig. Felmenve a 9-esen lecsúszva ismét az 1-esen vagyunk. Ezt a játékot néhányszor eljátszhatjuk, s közben ajánlatos bemenni a 6-os kiindulása közelében lévő családias hüttébe. Itt történnek feleségem sítudásával a csodák. Bemegy, mint egy mazsola, s amikor kijön elolvad utána a hó.
Ha meguntuk ezt az oldalt vagy a seetaxival a tavon, vagy az aluljárón átmehetünk a túloldalra.
Itt én a 19 és 20-as piros pályákat ajánlom. A két pálya átjárható, s így hol az egyik, hol a másik ülőszékes felvonón mehetünk fel. Közepes tudással ezek a pirosak kellemesen síelhetők.
Javasolni tudom még az Adrenalin nevű pályát, amely a Turrachbahn nyomvonalán megy. Itt az izgalmat az okozza, hogy az ember ki tudja-e kerülni a felvonó tartóoszlopait. A pálya kicsit furcsán végződik. Hirtelen kell döntenünk, hogy balra, vagy jobbra megyünk. Jobbra 200-300 méteres fekete van, balra egy kéken jutunk el a 20-as pirosig. Ez a pálya azért megérdemelt volna egy rendes befejezést.
Sajnos itt sem tudjuk kikerülni a csákányos felvonókat. Bármely irányból közelítjük meg a hegyet egy csákányos biztos útunkba akad. De a pályák még az olyan csákányos utálókat is, mint én kárpótolnak kellemes vonalvezetésükkel.
A kezdőknek tudom ajánlani a 18-as kéket, ahol kedvükre gyakorolhatnak, s ha az önbizalmuk megjön, máris egy piroson találhatják magukat.
Ma cefet idő volt. Az eddig jól működő síszemüvegem belülről befagyott. Nem tudom láttatok-e gyengénlátót síelni. Megy vele egy ember, aki mindig beszél hozzá egy hangszórón keresztül. Csodálatosan síelnek. Láttam, hogy ezerrel bement egy méteres résen a kerítés között. Még látónak is becsületére vált volna. Minden tiszteletem az övüké, s mindazoké, akik bármi hátrányuk ellenére együtt akarnak élni a természettel. Ma nekem is kölcsönadhattak volna egy irányító embert. Ma ki tudtam próbálni, milyen az ha az embernek a szeme a lába.
Van, aki nem szereti a nagy pályarendszereket, hanem inkább a kisebb, családias terepek iránt vonzódik. Aki értékeli, hogy váratlanul reggeli ismerőseibe botlik, nem szakad szét a csapat, amellyel síelni indult, szereti a kedves, „kiscsoportos” hangulatot, annak ajánlom ezt a pályarendszert.

A beszámolót tegnap este WIFI problémák miatt nem sikerült elküldeni. Jelentem reggel van és még mindig esik a hó. Tehát a kapa, kasza, meg a többiek….

A beszámolót csak hazaérkezésem után tudtam elküldeeni, mert a WIFI a szállóban nem javult meg.
Most, hogy esett a hó a pályák, ha lehet még jobbak.
Itthon nem tudom mi volt. Nosztalgiáztam egyet s Sopronnál jöttem át a határon. Sopron és Győr között (vasárnap délután van) a lakott területeken kívül mindenütt 5-10 cm, lefagyott hó van. Életveszélyes! A 85 km-en egy munkagépet láttam a hóval bíbelődni.

Csabor

Murau Kreischberg az egyik szerelem. (feleségem egyik kedvenc terepe, tehát én is odavagyok érte.)
40 km pályát mondanak, ami egy nap alatt még gyakori hüttézésekkel is megjárható. Most vagy én vagyok gyors, vagy valami mértékegység probléma van.
A parkírozó tényleg hatalmas. A faluban sok az apró és kedves vendégház. A pálya indulásánál pedig több nagy szálláslehetőség adott. A Ferien Park kedves faházakkal, a Ferien Hotel kültéri csobbanási lehetőséggel, a Club Hotel, ahova vagy üdülési jogot vásárolva, vagy e célból bemutatóra invitálva jut el az ember fia. Bátran menjünk el a bemutatóra, a hotel jó, kellemesek a szobák, s nem kötelező venni üdülési jogot. Persze megsértődnek, de ezen felül tudunk emelkedni. A baj az, hogy a bemutatót fíx, hogy olyan időpontra szervezik, ami gyakorlatilag egy napi síelésünket biztos tönkreteszi. A fentieken kívül sok vendégház, fogadó, stb. várja a vendégeket. Én most a Relax Hotelben szálltam meg. Kettőnknek 7 éjszaka, 8 nap félpanzióval, mindenféle kedvezménnyel 440.000.-Ft. Mit meg nem tesz az ember az asszonyért? (Korrekt hely, de nem minden nap fogok idejárni. Ja az árban nincs benne a síbérlet, s ha masszást akarok azért fizetni kell. Mennyire szeretem én ezt a nőt!) Persze az ilyen puccos helyen megjelennek az újgazdagok. Hatalmas terepjáró a parkírozóban (bizonyára egy élet szorgos, becsületes munkájával szerezve), az étteremben fennhangon ecseteli a legbelsőbb magánéletét, Az asszonyt háromszor zavarja el kajáért (büfé reggeli és vacsi van), persze több tányért tele étellel otthagy, a gyereket nem neveli, hanem kiabál vele, persze a gyerek hálából minden plakátot és hirdetést letép a recepciónál. Fiatal, de már kiállhatatlan. Az ilyen ember csak rosszhírünket kelti, s csak akkor üti meg magát, ha az EGO-járól az IQ-jára esik.
Maradjunk a síelésnél. (ezt a pacákot a pályán nem láttam)
Mikor ezeket a sorokat írom, odakint szakad a hó. 20 cm-t ígértek, ezt ma az első napon túlteljesítették. S még holnap is esni fog. Ennyi hóval még a Szörnyeteg nevű pályagép sem bír, pedig 527 lóerős. Komolyan rettenetes méretű, s képességeiről egy bemutatón is meggyőződhettem. Nem állok elé az biztos.
Murau másrészről nagyon kedves hely. Ezt nem csak a sípályára, hanem a városra is mondom. Érdemes időt szakítani egy kiadós sétára és körülnézni a városban. Nagyon érdekes épületeket találunk, az új stílus nagyon jól megfér a régivel. Ritka dolog.
A parkírozóból a felsőbb régiókba csak egy kabinos felvonóval lehet menni. Ez több síterepen problémát okoz, itt is számolni kell a reggeli sorban állással. A kabinos felvonónak két állomása van, a problémát fokozza, hogy aki felment a felső állomásra, az gyorsan lecsúszik és a középsőn ismét be kíván szállni, így mindkét helyen sorban állás van. A dolog érthető. A felső állomásról a középsőig egy nagyon széles kellemes kék pálya vezet, ahol általában bemelegítés céljából a jobb síelők is lecsúsznak. Egy csúszás a felső és középső állomás között, vissza a felvonóba, majd lecsúszás a kéken és tovább a középső állomásnál az 1-es fekete pályán az alsó állomásig.
Az 1-es fekete kellemes, két pontján némi idegborzolást okozó résszel, de a reggeli órákban még könnyen leküzdhető, később már buckás. Amiért később is érdemes arra menni, annak az az oka, hogy csak így közelíthető meg (vagy gyalog, de ez brrrrr.) a Jagaalm hütte, ami egy kellemes, hagyományos műintézmény. Mi jó hosszú ideig elbeszélgettünk a pincérrel, németül, s egy véletlen elszólásból derült ki, hogy ő is, meg mi is magyarok vagyunk. Így már könnyebben ment a rendelés.
Tehát az én javasolt menetrendem, bemelegítés a 2-es kéken (minden kezdőnek ajánlott pálya), a haladóknak egy lezúdulás az 1-es feketén. Komolyan gyönyörű látványnak is. Alulról is jó nézni, ha valaki szépen jön, csak azért kell izgulni, hogy meg tudjon állni a parkoló előtt.
Természetesen a felső állomásnál gyerekpályák, hütte, tubing pálya és minden földi jó található. No meg természetesen itt van az általam fő hibának tartott jellemző. Ha a felsőbb pályákhoz akarunk jutni csákányos felvonón kell mennünk. A Sunshine I és II. szolgál a Kreischberg csúcsra való feljutáshoz. Én ezt az utat naponta egyszer teszem meg. A korábban említett bemelegítő csatározások után már majdnem 11 óra van mire odaérek. Fel a csúcsra s balra csúszás az 5-ös, vagy a 7-es pályán. A pályákon lejutunk a Schluckspecht hüttéhez (csapolt sör nem kapható) s ott vár bennünket ülős, vagy ha szenvedni akarunk azonos nyomvonalon haladó csákányos felvonó is, ami a Rosenkranzhöhe csúcsra visz. (a csákányost akkor indítják be, ha sokan vannak) Persze itt mindig fúj a szél, de ez már a kánaán. Nagyon kellemesek a 9, 10-es piros pályák. Nem vad a 11-es fekete pálya sem. Jobbra kanyarodva ott a 8-as fekete. Szóval néhány órát elbíbelődhetünk ezen a pályarészen. Szinte mindegyik pályának van némi oldalága, így a dolog nem tűnik unalmasnak.
Ha már mindent bejártunk, s a kocsmárost is ismerjük név szerint érdemes átcsúszni a 6-os kéken a Kreischberg csúcsra (közben engedjük el magunk, mert az átcsúszás némi lendületet kíván, no meg a szél is fúj itt mindig rendesen). De aztán itt nem lefelé indulunk a 3-as, 4-es kék pályán, hanem nekilátunk a 15-ös pirosnak. Kellemes gyorsan síelhető pálya. Egy részén fekete jelet is mutat a térkép, de ez megint a km növelés, mert ha 10 méterrel odébb megyek le az már fekete, ha öttel jobbra az meg piros. A pálya jó, s a végén kellemes ülőfelvonó vár. Itt többször is le lehet csúszni, s még mindig élvezetes. A pálya tetején hirdetik a Panoráma-Schirm hüttét. Én nem vagyok híve a modern hüttéknek. Nekem egy hütte legyen fából, legyen kellemes kocsmaszaga, s kapjak benne hagyományos kajákat. No ez új és modern hütte. A kilátás gyönyörű. Körbe lehet nézni, s bent a hüttében is csinosak a kiszolgáló lányok. (azért az új dolgoknak is vannak előnyei) A WC lenn, nagyon esztétikus, s itt találtam először az egyre terjedő, általam csak krokodilpofának nevezett kézszárítót. Bedugja az ember a kacsóját az állkapcsok közé, s az max. 10 sec alatt szárazra varázsolja. Ilyen apró dolgokon múlik a boldogság.
A korábban vázolt útvonalakon, ha van időnk, s energiánk bátran ingázhatunk a két hegy között. A végén lecsúszhatunk a 3-as, 4-es kékeken, s a felső buborékos állomástól tovább is csúszhatunk lefelé. Én délután már csak gyakorlott síelőknek javaslom a középső állomástól az 1-esen való lecsúszást.
Mielőtt lemennénk, látogassuk meg a Rieglerhüttét. A 12-es piroson a pálya közepéig lecsúszva találjuk a hagyományos hüttét, ahol a csapos olyan kellemes akcentussal mondja magyarul a fizetendő összeget, hogy azt kihagyni nem lehet. Persze az is fontos, hogy visszafelé nem kell a tányéros felvonón mennünk, mert átcsúszva a 13-as pályán máris a jól ismert 2-esen találjuk magunk.
Én Muraut mindenkinek tudom ajánlani. Mindenki sítudástól és kortól függetlenül megtalálja azokat a pályákat, hüttéket, amelyek bearanyozzák napját. Elvégre a síelés nem szenvedés, hanem jókedv és életöröm. Itt a hó, örüljünk!
Ma én is örültem. A pályarendszeren lévő félcsövek közül én a nagyobbikat néztem meg. Fényes jókedvemben csak úgy fenéken le akartam csúszni. Bátor vállalkozás lett volna, mert a félcső hatalmas. Lefényképeztem a félcsőgyártó adaptert, s engedtem a feleségem unszolásának, gyalog jöttem le. Azért a feleség is fontos dolog az ember életében, no meg kicsit majréztam is a csőtől. Aki idejön kipróbálhatja.

A beszámolót tegnap este WIFI problémák miatt nem sikerült elküldeni. Jelentem reggel van és még mindig esik a hó.
A beszámolót 2010.01.10.-én írtam. Fele-, háromnegyed-, és egész barátaim, soha ne menjetek puccos szállodába. Míg hazajöttünk addig nem javult meg a WIFI. De így azt is jelenthetem, hogy a hó eldolgozva, a pálya kitűnő.

Csabor

Nassfeld

Volt már német autóm, de többet nem veszek. Az ok, hogy teljesen funkcionalista, nincs benne semmi, ami egy normál autóba nem kell, semmi váratlan nem történik vele, csak annyit ad amennyit ígér. Nagyon jó mestermunka, de szerelmes nem lesz bele az ember. Most ezzel nem akarom gyepálni a német autóipart, de ez nem az én világom.
Nassfeld is egy csodálatos síterep, de pont az előzőek miatt nem múlatom minden havon töltött percemet ott. Nassfeld a hóbiztos, kiszámítható állandóság. De ne szaladjunk előre, elvégre ez egy beszámoló, s nem filozófiai értekezés.
Ezt a síterületet nevezik Nassfeldnek, Hermagornak, de Tröpolachnak még nem sokszor hallottam, pedig minden ott kezdődik.
Nézzük először a szállásokat, mert Nassfeldre nem egy napra megy az ember. A nagy szállodák Tröpolachban vannak. Van egy érdekes szálló a CUBE. Én egy fiatalos embernek tartom magam, de ez a szálló egy kicsit megrázó volt. Lehet, hogy a fiataloknak bejön, de a szobáknak üveg ajtaja van, s ezt nálam az sem ellensúlyozza, hogy a második emeletről le tudok jönni kerékpárral a földszintre. Kicsit ellenérzéseimet az is fokozta, hogy nem árulták el a szobaárban a síbérlet is benne van. Úgy már nem is tűnik olyan drágának.
De Tröpolachban van egy másik nagy szálloda, s sok kisebb hotel, fogadó, panzió kínálja magát. Aztán még ott vannak a Sonnleitnen lévő szállodák, s a további remek pályaszállások, amelyeket azért célszerű egy szezonnal előbb lefoglalni. Én a Sonnleitnen lévő szállót tudom ajánlani. Magyarok, s minden korrekt mintha osztrákok lennének. S itt történt, kedves sportbarátaim egy megrázó sporttörténeti élmény. Nem fogjátok elhinni, de a TW1 adón láttam Eplényt. Ott darvadozott a sólyom és terült el a hó. Hasonló nagy síterepekkel együtt, mint Balatonfüred, Siófok és Budapest V. kerület. (azt hiszem mégis megnyitom azt az új fórum rovatot a hazai és külföldi síelők csatateréül szánva.)
Az emberek nagy része Tröpolachba érkezik. Csodálatos nagy parkírozó található ott. Forgalomirányítás, s mindenkit felpakolnak egy kisvasútnak álcázott járműre, amelyet bazi nagy munkagépek húznak, kéménnyel ellátva, s mozdony kinézetűvé varázsolva, olyan vezetőkkel, mint egy targoncás. Ezek a járművek keringenek kb. 300 méteres útjukon, hogy a hálás nagyérdeműnek egy lépést se kelljen gyalogolni. Szinte mindenki a Millennium-Expressen akar felmenni. (megjegyzem más lehetőség itt nincs is.) Ez az akarat azt eredményezi, hogy aki a nyitásra nincs ott, az hosszú-hosszú sorban állásra számíthat. Itt aztán nincs kegyelem, test a testnek feszül, s a végén némi közelharc is következik a ki tud beugrani a másik előtt a kabinba című játék végén. Persze az öreg rutin átmegy az épület túlsó oldalára, felveszi az én már lecsúsztam ábrázatot, s úgy száll a küzdelembe. A siker nem marad el, több 10 percet is lehet nyerni, de egyre több lesz az öreg rutin.
Ha tehetek javaslatot a kocsival érkezőknek. Menjenek tovább fel a hegyre Sonnleitnig. Itt nem nagy a parkírozó, nincs vonatimitáció, de tömeg sem. A hegyre vezető gyönyörű út még mindig sokkal rövidebb és szórakoztatóbb, mint a sorban állás.
Lényeg az, hogy valami úton módon feljutunk a hegy tetejére. A Millennium-Express azért nem egy utolsó utazást jelent. Van három állomása, de persze mi a tetejére megyünk.
Itt következik a csoda, ami egyben Nassfeld sajátossága is. Ott állunk egy viszonylag keskeny hegygerincen, s innen minden pálya egy nagy lejtővel indul, s azután megnyugszik. Ne dőljünk be a térképnek. Nassfelden minden híresztelés ellenére csak piros pálya van. Gyakorlatilag egyforma nehézségi fokú piros, s ha valaki az egyiken le tud menni már a többi akadályt is nyugodtan veszi. A kéknek jelöltnek kétfélék. Vagy egy piros mellett mennek növelve a kilométerszámot, s itt döntsd el hol kezdődik a piros és hol végződik a kék. Vagy egy erdei út ahova a rendes ember még egyetlen felesége kedvéért, aki persze nem egy Vonn, sem nagyon merészkedik. Pláne akkor, amikor a végén biztos megkapja, hogy itt rosszabb menni, mint a piroson.
Ereszkedjünk neki bátran a pirosoknak, s ha a kezdők elhiszik, hisz a síelés fejben dől el, akkor le is mennek ezeken a lejtőkön.
Az elején a 45, 50-es pályákat javaslom. Ha elfogy a lendület lent lehet találni kezdő, oktató pályákat.
Mint említettem a Kofelplatz az általános kiindulási pont. Egy modern hütte is van itt (KofelCenter). Amíg iszunk egy sört, a léceinket 5 euróért megszervizelik. (ebéd idején itt rengetegen vannak, menjünk kicsit lejjebb a Tressdorfer Höhébe. Kellemes hely.)
A 20-as számmal jelölt pályák kellemes lesiklás biztosítanak. Többféle nyomvonalon lehet lejönni, néhány órát el lehet tölteni ezen a lejtőn.
Ha egy kicsit balra vesszük induláskor az irányt (40-es pálya), akkor át tudunk menni Granitzenberg, Kronalpe felé. Érdemes ezt a vidéket is meglátogatni, kellemes piros (milyen lenne) pályák találhatóak errefelé is. Egy probléma van csak, hogy a Trögl Skiplatz előtt a pálya összeszűkül, a rengeteg ember pedig pillanatok alatt csinos buckákat varázsol a terepre. A tumultus néha már veszélyesnek is minősíthető. Ha visszafelé jövünk, az szinte ugyanaz, a felvonók előtt egy híd van, s az oda vezető út, hogy finoman fogalmazzak nem izgalommentes. De mint tudjuk a síelés szabadtéri sportág, ez is benne van a pakliban.
Ha visszaküzdöttük magunka a Kofelplatzra nézzük meg a másik oldalt is. A pályák itt is hozzák ugyanazt a színvonalat, de ezen a részen van szerintem Nassfeld legnagyobb hibája.
A húzó név, a Carina pálya a maga közel 8 km-ével csak csákányos felvonón közelíthető meg. Én már kipróbáltam mindent, erdőben bóklásztam, hegyivadászokkal konzultáltam, de a csákányosokat nem lehet kikerülni. Érzelmeim a csákányosok iránt mondhatni közismertek, ezért én a Carinán naponta legfeljebb egyszer megyek le.
Maga a Carina szerintem teljesen átlagos pályának mondható. (mondjuk a katschbergi A2-t meg sem közelíti) A pálya teteje egy kicsit húzós (kb. 200 m), aztán olyan szakaszok következnek, hogy ha nem dobjuk a lovak közé a gyeplőt, bizony botozni kell. Majd egy kellemesen síelhető szakasz jön, s már ott is vagyunk a pálya végén. Ha megállunk a letörés tetején olyan érzésünk an, mintha egy lépés után már a felvonóház tetején lennénk. Izgalmasnak tűnik, de nem az. Bátran ajánlhatom a „piroskáknak”. A pálya jobb szélén a lejtő mindenki számára leküzdhető.
Nassfelden mindig sokan vannak, de a pályarendszer képes elnyelni ezt a tömeget. Azokat a részeket, ahol szinte mindenkinek meg kell fordulnia, s a tömeg gondot jelent, korábban említettem. Itt nem élmény a síelés. A nagy tömeg miatt a jól előkészített pályák döntő része a nap végére többé kevésbé buckás lesz.
Még egy. Tröpolachban a pálya alján van egy csodálatos hütte. A síelés végén több száz négyzetmétert borítanak a sílécek, s minden nap kirúgják a hütte oldalát, ami egy masszív faépítmény esetén nem kis teljesítmény. Én csodálkozom néhány ember „teherbírásán”, s főleg azon, hogy honnan tudnak előkerülni este 7-8 óra felé a tök sötét pályáról emberek?
A pályarendszer 100 km, osztrák viszonylatban impozáns. Ha valakinek volt már léc a lábán annak bátran ajánlom. Kellemes terep, s ha egy kezdő leküzdi félelmét, nagyon sok önbizalmat szerezhet, s nagyon sokat tanulhat itt.

Fel hát barátaim, síeljünk néha Nassfelden, de látogassunk meg más izgalmasabb terepeket is.

Csabor

Mindig mondtam, hogy a lustaság viszi előre a világot. Ez most is bebizonyosodott. 01.22.-én indultunk Nassfeldre néhány napos csúszkálásra. Előző nap már buzgott bennem az adrenalin, elvégre négy napja már nem síeltem, ezért első feleségemmel pukkantottam egy pezsgőt, s természetesen másnap elaludtunk. Az már nyilvánvaló volt, hogy ha elmegyünk Nassfeldre akkor az nap már nem csúszkálunk. Nap pedig ki nem maradhat! Egy út kínálkozott, megállni útközben valahol. Klippitztörlt választottuk. A letérő csak kicsi a sztrádáról, s tovább lehet menni Klagenfurt irányába.
Aki ide igyekszik javaslom menjen el a Lölling felé eső (második) parkolóba. Viszonylag tágas a hely, s itt van a gyerekeknek is pálya, s innen indul felfelé egy kicsi régi kétüléses is.
Útálok sícuccban utazni, s itt az átöltözést is meg lehetett oldani, nem a kocsiban kellett, ami kb. 10 fok mínusz esetén nem megvetendő.
Jut eszembe lehet 1, 2, 3, 4 stb. órás jegyet venni. Mivel mi azért tovább akartunk száguldani Nassfeld felé egy 3 órás jeggyel beértük.
A Hocheggerliften felmenve kezdtük el a terep felderítését. Le is jöttünk néhányszor. Én kicsit féltem, hogy eltévedünk, hiszen, ha átmegyünk az 5-ös pályára akkor már csak csákányossal tudunk ismét felmenni a hegyre. Én pedig eddigi életem során nem sok szerelmet pacsáltam el a csákányos felvonókkal, mondhatnám, nem vagyok bányász, hogy csákányozzak.
Végül rájöttem (azzal a makett agyammal), hogy van egy 10-es számú pálya, aminek a használatával át lehet csúszni a hegy másik oldalára, ott pedig ismét ülőszékes lift van.
Innen útjára indult a száguldás. A pályák nagy része a jelölés szerint kék, de a domborzati viszonyok érdekesek. Olyan mintha a somogyi dombság lenne M 1:100-ban. A pályák nem szélesek, s az adott keresztmetszetben nagy szintkülönbségek tapasztalhatók. Ennek megfelelően a kezdő is tud magának kellemes nyomvonalat választani, de száguldani is lehet, aki arra vágyik. Szóval nem egy unalmas pályarendszer. Mindenkinek tudom ajánlani. Remekül előkészített hó, s ha néha felhők jönnek az egyik oldal még biztos élvezhető.
A rövid idő miatt nagy hüttézés nem volt. Nem ajánlom senkinek sem, hogy a Grün Hüttébe menjen, mert oda egy keskeny erdei úton menő kék pálya megy, ami nagyon kék, szinte zöld.
A pályát tudom ajánlani családoknak, kezdőknek, s egynapos kiruccanóknak. A változatos domborzat megunhatatlan variációkat kínál, mintha mindig más pályán jönne az ember. A gyermekeknek is van kiváló terep.
Néha azért érdemes elaludni.

Csabor

A korábbi "kevéshavas" élmény után megígértem, hogy ha javul a hóhelyzet ismét látogatást teszek a mönichkircheni síterepen.
Egy szombati nap kocsiba vágtam magam, s oldalbordám társaságában elindultunk síelni. Székesfehérváron lakom, s Veszprém felé némi lelkiismeretfurdalást éreztem, hogy nem Eplény felé kanyarodok. Nem tudom, hogy bugyoghat-e bennem így honfiúi vér, de majd nyitok egy rovatot lehet-e magyar aki külföldön síel címmel, s ott majd mindenki kedvére lealázhat. Mentségemre legyen mondva, hogy Mönichkirchen elérése nekem kb. ugyanannyi időbe kerül, mintha a Mátrába mennék, másrészt utálom a tömeget, ezért a hétvégén inkább elkerülném Eplényt. (megígérem, hogy jövő héten elugrok, s terjedelmes beszámolót írok a terepről)
Gyárilag fordítva vagyok bekötve, ezért a járt utat mindig elhagyom a járatlan kedvéért. Most is hirtelen ötlettől vezérelve kitaláltam, hogy nem a mönickircheni parkírozóba állok be, hanem elmegyek Marienseebe, mert azon a részen vannak a húzósabb pályák.
Ismét megbizonyosodtam arról, hogy nekem is vannak botor ötleteim. A két parkírozó közötti távolság több, mint 30 km (St. Corona közelebb van!). A tetthelyen találtam egy házat, gondolván ott a parkírozó, hát letáboroztam. (nép volt elég) Kb. 200 métert kellett gyalogolnom, s megmásznom egy kemény emelkedőt míg a pénztárig jutottam. Nyelvem kilógott, s már-már úgy voltam a síeléssel, mint kismacsaka a....
Lényeg az, hogy ezt a megközelítési módot senkinek sem ajánlom.
Gondolhattok élvhajhásznak, de nekem a végállomásokon egy rendes hütte nagyon hiányzik.
Szombat volt és tömeg. Talán ennyit csak Szlovákiában álltam sorba. A tömeg egyenletesen eloszlott a pályán, tehát egész nap, minden felvonónál a sorbanállás megismétlődött.
A pályák minősége a korábbiakhoz képest nagyot javult. Mindegyik pálya kellemesen síelhető volt, most a kavics darabok sem molesztálták a lécem talpát.
A terepen azért érezni lehetett, hogy korábban nagy olvadás volt, mert délutánra a Fernblick hütte melletti letörés (7,9 pálya) éle teljesen jeges volt.
Nekem az új pályarészek, amiket a meredek kikerülésére csináltak, nem nyerték meg tetszésemet. Szinte rosszabb rajtuk meni, mint a meredekebb pályarészen.
A napozóágyak kint vannak a jelölt helyeken, de erős belső fűtés kell a napozáshoz. Megjegyzem én az eddigi látogatásaimkor mindig nagy szelet tapasztaltam. Nem a pályákon, hanem a felvonók nyomvonalán lévő nyiladékokban. Mire felér az ember kockára fagy. Ez az 1-es és a 4-es felvonóra is igaz.
A terület változatlanul kedves, családias. A "síszüzek" (idézet egy klasszikustól) is találnak maguknak való pályát (5-ös), a gyerekek elvannak az 1-esen. A középhaladóknak pedig ott van a többi pálya. Én élveztem a változatosságot. Jó volt átcsúszni egyik hegyoldalról a másikra, s így szinte új területre került az ember. (átcsúszásra a 4-es, 6-os pálya használható fel)
A hütték közül javasolni tudom a Berggasthofot, magyar étlapjuk van, s csodálatos a lencsefőzelék zsemlegombóccal. A térképen nem szerepel, de a 9-es pálya mellett az alsó harmadban van egy új hütte. Kicsit lassú a kiszolgálás, de jó a kaja.
Jó, hogy a jegyek ára óráról órára csökken, így aki hétalvó egy vagyont takaríthat meg.
Tudom ajánlani a pályát családos síelőknek, kezdőknek, illetve hirtelen felindulásból elkövetett síelés esetén.


Csabor

2009.12.20.
Katschberg-Aineck

A sielok.hu csapatával voltunk közösen besíző táborban. Az első két nap Obertauernben csúszkáltunk. Rettenetesen hideg volt. Első nap 17, második nap 18 fok. Ez azért nem teljesen megszokott december 18-28 körül. A második nap köd és hóesés is nehezítette a dolgunk ezért a harmadik napi hadszíntérnek Katschberget jelöltük ki. (köztem és Obertauern között különben sem sok szerelem pacsálódik el, de erről majd máskor)

Katschberget kellemes, családias síterepnek tartom. No, annyira nem családias, mint Turracher Hőhe, de nem rideg.
Bázisállomásnak St. Margarethent ajánlom. Ez az ainecki oldalon van. A fránya gps eltévedőszimulátorok Katscberg beütésre legfeljebb Katschberghöhét találják meg. Ez is jó hely, de fel kell kapaszkodni egy szerpentinen, ami havas időben különleges élményeket tartogat. Nekem például életem első hólánc szerelését tartogatta, amit érdeklődő mosolygással nézett végig egy osztrák rendőr. Volt ideje, úgy látszik arra nem túlságosan leterheltek a biztos urak.
Tehát inkább St. Margarethen. A parkírozó nagy, rendezett, s nincs messze a kassza és a felvonó. A könnyű megközelítés mellett az is St. Margarethen mellett szól, hogy ide a napi síelés végén az A1 pályáról való lecsúszás élményével eltelve érkezik meg az ember. De haladjunk csak sorjában!
A katscbergi pályarendszer két hegyről omlik alá, igénybe veszi az Aineck mindkét oldalát, s a völgyön át felkúszik a Tschaneck oldalára. Kellemes piros és fekete pályák találhatók, de a tanulók is csúszkálhatnak egy kedves kék pályán.
Az Aineck tetejére való feljutás már egyszerűbb, mint pár éve. Indul egy múzeális értékű 3-as ülőfelvonóval, majd következik egy garázda csákányos, s végre megcsinálták a hegy tetejére vezető buborékos felvonót. (persze a lelkiekben és combizomban gazdagok számára továbbra is rendelkezésre állnak a régi csákányos felhúzdák, amik számomra az emberiség egyik nagy tévedését jelentik, mert kevés ember akar léccel a lábán felcsúszni egy hegyre) Ha valaki a hóviharban a csákányos felvonó végénél nem találja a buborékost csússzon bal felé, s kb. 200 méter múlva ügyesen a bejárathoz ér.
Igaz, hogy Katschbergben mindkét hegy ritkán van felhőben, de az Aineck tetején szinte mindig fúj a szél. Szóval innen igyekezni kell lefelé. Jobbra fordulva indul az A1 pálya, de mi először a túloldalra kívánkozunk.
Némi lökködés és szélrefeszülés után (elfelejtettem mondani, hogy lent a parkírozóban ragyogó napsütés és -20 fok volt, celsiusban) nekizúdulunk a 11-es piros pályának. A hegy ezen oldaláról két pálya visz le. A 11a ami egy finom fekete, de most zárva volt, háznyi fűfoltok éktelenkedtek testén, s így síelésre szerintem még napokig nem lesz alkalmas. A 11-es piros viszont isteni volt. Nagyon jól előkészített hóval, kevés síelővel. Mondhatnám, hogy a kutya sem volt a pályán, de egy lógófülű csatakost láttam. Hihetetlen élmény menni egy jó hóval rendelkező, megfelelő szélességű pályán. A meredekség biztosítja száguldás lehetőségét a szélesség pedig a sebesség kordában tarthatóságának lehetőségét. Itt mindenki úgy megy, úgy szerez magának adrenalin löketet vagy sikerélményt ahogyan akar. A sebesség megszállottja és a mazsi egyaránt lemehet a pályán, s közben mindkettő hallgathatja azt a semmihez sem fogható zajt amit a léc éle kelt a havon. Talán csak az ilyen, amikor Rambó végighúzza kését a köszörű kövön. (én itt felvettem a kámzsámat, mert arcomra fagyott a mosoly)
Ha át akarunk menni a túlsó oldalra a pálya végén engedjük el a gyeplőt, mert egy botozó szakaszon kell áthaladnunk az út felett. Visszafelé már van mozgójárda, de átsiklani főleg a sok ember miatt nem lehet. Kár. Az út feletti hídon átmenve egy jobb és balkanyar kombináció után már a túloldalon is vagyunk. Átmegyünk keresztben a kezdők örömszerzését szolgáló 2-es pályán, igyekszünk nem elütni egy tanuló csoportot sem, s a túloldalon vár egy nagy ülőfelvonó.
A 2-es pálya komolyan a kezdők paradicsoma. A 2a a gyerekeké, a 2-esen pedig mindenki gyakorolhat kedvére, s ami a lényeg, ülő felvonó van a pályán, ami a gyakorló terepeknél nem szokásos.
A tschanecki oldal változatosabb, mint a túlsó hegy. A 4 számú 6 személyes felvonóval felmegyünk a hegy tetejére. Jobbra a 3-as fekete, balra a 8-as piros.
A 3-as fekete pálya egy nagyon széles, kellemes, néhány meredekebb letöréssel rendelkező pálya. Most néhány kráterszerű gödröt is láttam a pályán. Ez mutatja, hogy még kevés a hó. A pályát ajánlom a piros „specialistáknak”, megjön az önbizalmuk. Tanuló pályának talán nem minősíthető, de leküzdhető feladatot jelent.
A felvonótól balra található a FOTOPOINT. Mosolyogni, s majd keresni a neten. (én soha nem találom meg, persze a fiam igen) A gombot sokáig kell nyomni, amíg az automata meg nem szólal, mert különben csak feleslegesen vigyorog az ember.
A 8-as piros lényegében egy keskeny út, ami átvezet a 4, 5, 6, 7 pályákhoz. Ez a szakasz mindig problémás szokott lenni. Sok az ember, s sok a hódeszkás. Azokból pedig csak kétféle terem. Vagy tud, deszkázni vagy sem. Az első elüt, a másikon átesel. Szóval óvatosan azon a szakaszon.
Nem javaslom senkinek, hogy a 9, 10, 12, 14-es pályákat kipróbálja. Nagyon kellemes piros pályák, de csak csákányos felvonójuk van, az azzal kapcsolatos ellenszenvemet pedig már vázoltam.
Mindenkinek elegendőek a mellettük húzódó piros pályák. Lényegében egy hegyoldalról van szó, amit fakerítéssel optikailag több részre szabdaltak. Ez a karám tereli a sízőket és változatosságot sugall, no meg persze egyes szakaszok verseny esetén könnyen lezárhatóak. Ha a 8, 7a, 7-es pályákon megyünk a végén hajtsunk rá, mert a felvonóhoz a hegy oldalán vezető majd vízszintes úton jutunk el, s milyen snassz lenne lökködni magunk.
Javaslom a 4, 4a, 5-ös pályák meglátogatását is. Ezekhez vagy a nyolcasról balra élesen levágva jutunk le, vagy a Gamskogelhütte előtt közvetlenül egy kis úton tudunk lecsúszni. A 4-es pálya végén balra haladva, egy híd alatt átcsúszhatunk a 3-as feketére, s máris újra kezdhetjük változatos körünket.
Ha már rojtosra síeltük magunk érdemes beülni az említett Gamskogelhüttébe, vagy a 2-es pálya végén lévő hütték egyikébe. A Gamskogelhüttében délfelé nagyon sokan vannak, érdemes fél 12-kor bemenni, vagy letenni az ottani étkezésről. Nekem személy szerint a 4-es pálya menti apró hütte a kedvencem. (azt hiszem Bauer hütte a neve) Akkora, mint egy hétvégi ház. Egy idősebb házaspár viszi a boltot. Semmi fogalmuk nincs a vendéglátásról, de a sonkájuk!!! Itt ritkán látni nem osztrák vendéget, tehát ne lepődjünk meg ha valaki felkap egy tangóharmónikát s a közös éneklésbe bennünket is bevonnak.
Induljunk hazafelé. (ha valaki a két hegy közötti parkolók egyikében hagyta a kocsiját ne aggódjon, a 4-es felvonónál felveheti a kauciót, s egy csúszásra szóló jegyet kapva máris a 2-es pálya tetején lehet.)
Átjutni legkönnyebben a 2-es pálya tetejéről lehet. Elmegyünk balra a hütte és boltsor mellett, majd a végén balra meredeken átvágva egy úton, lecsúszunk egy kis lejtőn a híd felé. (aki sajnálja a lécét az úton ne menjen át, mert azt általában felszórják, s az apró kövek felsérthetik a léc alját) Mint már említettem ebben az irányban már van mozgójárda, de ez inkább csak optikai tuning, a felvonóig még kell egy kicsit botozni. A felvonó sem mai darab. (védőburkolatra ne számítsunk)
Az Aineck tetején balra fordulunk, s igyekszünk nekilátni az A1 pálya meghódításának. Az igyekezet komolyan veendő, mert igencsak nyomulnunk kell, hogy siklásba kezdjünk. Vagy 100 méterre a felfonótól van egy biztató „már csak 30 méter” tábla, de nem tudtam neki örülni. Ezen az oldalon is van még több pálya, de mindenki az A1-re igyekszik, ami igyekszik értékelni az akaratot szép lassan kezd lejteni. A szél miatt itt is menekülünk lefelé, amíg el nem érjük a fás részeket. A pálya valóban olyan, mint egy autópálya, csak nincs középen elválasztósáv. Itt is igaz a szabad nyomvonal megválasztásának lehetősége, tetézve a 6 km-es hosszal. A pályát mindenkinek ajánlom. Csak két-három olyan rész van, ahol az olyan szerteálló lábú pacáknak, mint én rendeznie kell a mozgását a siker érdekében. Akinek még ez sem sikerülne, a letöréseket az erdőben egy kis kikerülő úttal feledhetővé tudja tenni. (megjegyzem szezon eleje lévén ezek a kikerülő utak ott jártunkkor még nem voltak karbantartva) Ezen apró trükkel az A1 mindenkinek maradandó élményt nyújt.
A végén természetesen van egy hütte futam is, de a napozóágyakba valamiért most nem volt kedvünk beleülni. Én még visszamegyek ide, s másnak is ajánlom a pályát.

Csabor