Cikk dátuma: 2009. október

Ősidők. Mondhatnánk, pedig mindössze 19 évvel ezelőtt történt, hogy a Profi Snowboardosok Nemzeti Szövetségének összeomlása után öt ország és 120 versenyző részvételével megalakult a Nemzetközi Snowboard Szövetség (ISF). Valami megmozdult az akkor még szárnyait bontogató sportágban.

A szövetség hivatalos kereteket adott a sportágnak, versenyzési, fejlődési lehetőséget biztosított a világ legjobb deszkásainak, többek között olyan világnagyságoknak, mint Terje Håkonsen, Daniel Franck vagy éppen Danny Kass. Mivel a szabályokat, a működési alapelveket, a versenyzési feltételeket maguk a riderek fogalmazták meg és fektették le, minden deszkás otthonosan mozgott az ISF „felségterületein”, a snowboardosok teljes mértékben magukénak érezték ezt a szövetséget. Vagyis: éltek, mint hal a vízben. Egészen addig, míg el nem kezdődött a lobbi a sportág olimpiai programra kerülése érdekében. A snowboard 1998-ban Naganóban mutatkozhatott be először, s a Nemzetközi Olimpiai Bizottság és a Nemzetközi Síszövetség (FIS) együttműködésének köszönhetően az ötkarikás játékokat megelőző években a FIS azonmód rá is tenyerelt a sportágra. A NOB ugyanis kisemmizve a snowboardosok szövetségét a FIS versenyrendszerét fogadta el hivatalos kvalifikációs szisztémának, így azok a deszkások, akik szerették volna magukat megmutatni az olimpián, kénytelenek voltak hátat fordítani az ISF-nek, és FIS versenyeken indulva kivívni a naganói részvétel jogát. Az akkoriban már a világ legjobb deszkásaként, a sportág ikonjaként tisztelt norvég Terje Håkonsen azon nyomban „be is mutatott” a FIS-nek és a NOB-nak, és több társával egyetemben bojkottálta az olimpiát. Megkezdődött a háború a két szövetség között, amelynek az lett a vége, hogy a nagy hal, vagyis a FIS felfalta a kis halat…

Az ISF a naganói olimpia után néhány évvel meg is szűnt, ám Håkonsen nem hagyta annyiban a dolgot. A svájci Daniel Franckkal 2000-ben életre hívták az Arctic Challenge-t, amelyre a barátaik mellett a világ legjobb deszkásait invitálták meg, így ez a verseny sokkal nagyobb ranggal és presztízzsel bírt a snowboardosok körében, mint az olimpiai döntő.

A 2002-es esztendő újabb nagy forradalmat hozott a nemzetközi snowboard életében, hiszen Münchenben az ISF romjaiból létrehozták a World Snowboard Federationt, amely bár továbbra sem kerülhetett még az olimpia árnyékába sem, ismét olyan szervezetet jelentett a snowboardosok számára, amelyet ízig-vérig a magukénak érezhettek.

Ugyanebben az évben Terje Håkonsen az Arctic Challenge-re alapozva megalkotta a TTR, vagyis Ticket To Ride versenysorozatot, amely az első időkben úgymond belépőjegyet, pontosabban kvalifikációs szisztémát jelentett ahhoz, hogy a legjobbak eljuthassanak az Arctic Challenge-re. A TTR ma már tökélyre fejlesztett versenysorozat, amely a 2005-2006-os idénytől egyfajta csillagrendszerrel (1 és 6 között osztályozzák, rangsorolják a viadalokat) öleli át a snowboardozás minden lépcsőfokát, az amatőröktől a profikig mindenki számára versenyzési és előrelépési lehetőséget biztosít. Pontrendszer alapján kategorizálja a versenyzőket, és bizonyos szint elérése után nyit meg újabb és újabb kapukat a deszkások számára. A hatcsillagos viadalokra már meghívás alapján juthatnak el a riderek, és írhatjuk azt is: ezek a versenyek, és nem az olimpia jelenti a sportág csúcseseményét.

A 2009-2010-es sorozatban az innsbrucki Billabong Air & Style, az oslói Oakley Arctic Challenge, a davosi O’Neill Evolution, a saalbachi Roxy Chicken Jam Europe, a laaxi Burton European Open, a Stratton Mountain-i Burton US Open, valamint a Mammoth Mountain-i Roxy Chicken Jam USA került be a hatcsillagos versenyek sorába, ám az alacsonyabb kategóriájú versenyekkel a világ minden pontján, így Új-Zélandon, Ausztráliában, Ázsiában és Dél-Amerikában is találkozhatunk. Magyar versenyzők is szerepeltek már TTR viadalokon, hazánkhoz legközelebb Szlovákiában és Csehországban (mindkét országban három csillagos versenyt rendeznek) nyílik lehetőség arra, hogy a közép-európai régió versenyzői szóhoz jussanak ebben a sorozatban. Mára a FIS versenyrendszere és a TTR viadalai jelentik a fő csapásvonalat a versenyzők számára. Igaz, utóbbiban a freestyle deszkások lubickolhatnak, hiszen a TTR versenyeken slopestyle-ban, félcsőben, negyedcsőben és Big Air-ben mutathatják meg tudásukat, trükkjeiket, míg a hanyatlóban lévő alpin szakág képviselői számára csak a FIS viadalok jelenthetnek kiugrási vagy – fogalmazhatunk úgy is – versenyzési lehetőséget. Mindkét versenysorozat előkelő szponzori háttérrel rendelkezik, így közel azonos pénzdíjakért (a TTR-ben és a FIS-ben is kritériumrendszerhez kötöttek a pénzdíjak) versengenek a deszkások.

A két rangos versenysorozaton kívül léteznek természetesen független események is (mint például az X-Games), amelyek ugyanolyan fontosak a deszkások számára, mint a FIS és a TTR viadalok.

Oszd meg:

Kövess minket: