Cikk dátuma: 2003. március

Sok síelő szemében a sífutás a "Hogyan érjünk el nagyobb energiával kisebb sebességet?" kérdésre adott választ jelenti. Pedig a sízés északi ágának amatőr és profi követői egyre gyorsabbak.

A müncheni sportszeripari szakvásár, az Ispo kiállítóinak tapasztalatai szerint látványosan növekszik az érdeklődés a sífutás iránt. Sok kereskedő már az első havazások előtt újabb rendelést adott le. Saját, magyarországi tapasztalataink is hasonlóak, ezt sugallta legalábbis az, hogy a sífutó felszerelést árusító néhány üzletben már jóval karácsony előtt megcsappant a választék, és - az előző évek gyakorlatával szemben - a leárazások is csak az újévben kezdődtek el. A fellendülés legfőbb oka világszerte a fitnesz divata. Azt ugyanis, hogy a sífutás szuper-egészséges, minden sportbarát tudja.

A sífutást vonzóvá tették a stadionokban megrendezett sprint számok és a focipályákon zajló biatlon versenyek TV közvetítései is. A médián keresztül nagy tömegekhez jutottak el azoknak az amatőr tömegversenyeknek a képei is, amelyek szintén kedvet csináltak a sífutáshoz. Érdekes dolog például, hogy az olaszországi símaraton, a Marcialonga 1971-es indulásakor szinte ismeretlen sportág ma már tömegeket vonz a rajtvonal mögé és a pályák szélére egyaránt.

Mindezek együtt gyorsabb, fiatalosabb, izgalmasabb képet adnak a korábban sokak által lassúnak és monotonnak tartott sífutásról. A sífutás gyorsulásában a főszerepet a szabad- (korcsolyázó-) stílus, és a korcsolyázó felszerelések elterjedése, illetve a pályák minőségének javulása játsza.

Az új iskola megteremtése Bill Koch nevéhez fűződik, aki a mai napig az egyetlen amerikai, aki sífutásban olimpiai érmet szerzett. Koch 1982-ben rukkolt ki az akkor maratoni korcsolyázásnak nevezett sífutó-technikával. Az elnevezés magyarazáta az, hogy a hosszútávú sífutóversenyeken bevett módszer volt az erősebb lábbal a nyomból kilépve, oldalirányba korcsolyázó mozdulattal gyorsítani. A kreatív amerikai továbbfejlesztette a világkupa versenyeken korábban nem látott technikát, és felváltva, már mindkét lábbal kilépve csúsztatta V-alakban oldalra lécét, hogy onnan tolva növelje sebességét.

Az új stílus látványos sikereket hozott a követők számára, a sportág vezetői azonban nem nézték jó szemmel a korcsolyázó sífutókat, különösen a norvég és a szovjet szakvezetés akadályozta a szabadstílus terjedését. Ma, közel két évtizeddel megjelenése után mulatságosnak hat a szovjet sífutó, Alexander Zavjalov egykori kijelentése, miszerint a korcsolyázó stílus "a nőknek és a gyerekenek való". Az ellenzők több versenyen keskenyebb pályákat jelöltek ki, hogy lehetetlenné tegyék a korcsolyázó mozdulatok kivitelezését. A helyzet 1986-ra változott meg, akkor rendezték meg az első versenyt szabadstílusban. Azóta a két stílusból külön versenyszám lett. A versenyeredmények tanulsága szerint korcsolyázó stílusban versenyzők kb. 20 százalékkal nagyobb sebességre képesek a klasszikus (diagonál) stílusban megrendezett versenyeken induló társaiknál. A versenyzőket látva a hobbisízők is megírigyelték az új stílussal elérhető gyorsaságot, így a korcsolyázó mozgás hamar követőkre talált az amatőrök között is.

A szabadstílussal átalakultak a felszerelések is. Az új technika követelményeinek megfelelően a lécek rövidebbek, keskenyebbek és könnyebbek, a botok pedig hosszabbak lettek. A gyártók a korcsolyázó lécekhez illő kötéseket és sícipőket is kifejlesztettek. Ez utóbbiak magasabb szárúak, és műanyag erősítéssel készülnek. A legújabb, az Ispo kiállításon tapasztalt, a következő szezonra szóló trendek szerint a futólécek súlya tovább csökken. Az új, nagy teljesítményű anyagoknak köszönhetően a súlycsökkentés a léc csőrén és végén is elérhető. Érdekesség, hogy megjelennek a karcsúsított lécek. A fejlesztők szerint a párhuzamos élű lécekhez képest az újdonság lejtmenetben stabilabb lesz.

A sífutók gyorsulásához az egyre jobb minőségű pályák is hozzájárultak. A pályák minősége a modern gépeknek köszönhető, amelyek kisimítják az utakat, és többnyire egymás mellé előkészítik a klasszikus, és a szabadstílusú pályákat. Előbbiek a hagyományos, diagonál mozgáshoz igazodó, párhuzamos nyomvonal kialakítását jelentik. A ratrakok külön erre a célra tervezett talpai megbízható módon vágják-vájják a futók lécei számára az utat. A fagyott "vályúban" olyan érzése van a futónak, mintha sínen közlekedne, ami megkönnyíti a haladást, de a tanulást is. A sífutópályák többségében a lefektetett nyomok mellett találni a szabadstílus követőinek sávját, amelyet szintén a gépek fésülnek simára, hogy azok, akik futólécükkel nagyobb sebességre vágynak, gond nélkül előzhessék ki a diagonál híveit.

Oszd meg:

Kövess minket: