Egy másik sztori:
A fiam aki kissé pánikolós, meg olyan fellegekben járó típus is, egy alkalommal St. Coronán elbambult a négyülésesben kiszálláskor és mire észbekaptt, már nem tudott kiszállni, vitte visszafele a lift, amit persze pár méter után megállítottak a gyerek kétségbeesett kiáltozása közepette.
Következő menetnél szintén az előttem lévő ülőkében utazott, most nagyon koncentrált arra, hogy hasonlóképp ne járjon, mint az előző körben. Tette ezt olyannyira, hogy a csúcson már akkor kiugrott az ülőkéből, amikor az még nem érte el a dombot. Két méternél alig zuhant kevesebbet. Én meg az első ijedelem után nem tudtam hogy sírjak, vagy nevessek.
Az utolsó történetem a legemlékezetesebb, talán a nagy ijedség okán, Kreisbergen történt tavaly. Az egyik főszereplő szintén az én tízévesforma fiam. Két család utaztunk 2-2 gyerekkel, egy fiú-egy lány mindkét családdal. Én elvállaltam, hogy szánkózni viszem a gyerekeket méghozzá éjszakaira, ez nagyon tetszett korábban Schladmingban.
Biztos többeteknek van helyismerete Kreisbergen, a szánkópálya a völgyállomás felett van, jön le a meglehetősen meredek fekete, a vége előtt néhány száz méterrel jobbra nyílik a szánkópálya mely egy félkört leírva tér vissza a sípálya céljába.
Egy négyüléses vitt fel bennünket a szánkópálya tetejére, ami a sípályát keresztezve indult. Napközben én már egyszer felderítve a terepet lejöttem rajta, gyerekek még nem ismerték a járást. A két fiút előre küldtem, akik már alig várták a szánkózást és gyorsan el is tünetk a sötétben, én meg a lányokat követtem a meglehetősen gyér világítás közepette. Néhány bukfencel tarkítva ugyan de szerencsésen leérkeztünk, igen ám, de a fiúknak nyoma sem volt, abban pedig biztos voltam, hogy nem előztük meg őket. Ekkor egy őrült balsejtelem villant be.
Mikor fenn elindultunk, a szánkópályát egy kerítés zárta el rajta egy alig félméteres kapuval, ami még engen is majdnem megtévesztett, kishíján ráfordultam a fekete pályára szánkóval. Immár biztos voltam, hogy a fiúkkal is ez történt.
Gondolom el tudjátok képzelni, mi játszódott le a fejemben. A szánkó még egy kék pályán is veszélyesen tud viselkedni, de egy meredek feketén ?! Biztos voltam benne, hogy a fiúk egy szakadék fenekén összezúzva hevernek, annál is inkább, mivel a pálya lentről látható részén sem láttam őket. Pánikba estem, nem tudtam, hogy a felvonóba üljek-e ismét, vagy a pályamunkásokat riasszam. Le föl rohangáltam. Valaki már elindult egy motoros szánért, amikor a lányom boldogan felkiáltott: ott vannak ! A két fiú ekkor jelent meg az utolsó dombtetőn, ami alatt még egy szakadékszerű pályaszakasz következett. Én ordítottam: ne gyertek le !!! Próbáltam felmenni hozzájuk, de minduntalan visszacsúsztam a meredekség miatt, végül valahogy felértem hozzájuk és talán a szánokat keresztbe fordítva tudtunk araszolva lejönni. Kiderült, a fiúknak fel sem tűnt, hogy egy nem a szánkó-, hanem a fekete pályán vannak, bár kissé csodálkoztak a meredekségén. Egyszer majnem belezúgtak ugyan valami patakmederbe, de különösebben nem voltak megijedve. Mikor nagy nehezen megnyugodtam, úgy döntöttünk, újabb csúszásra vállalkozunk, de már én megyek előre. Felérve a felvonón a fiam barátja (jó fej gyerek) megszólal: Nem megyünk még egyszer a feketén kicsit nagyobb ugratókkal ?
Keresés
