Cikk dátuma: 2005. február | Szerző: Schäffer János

A sízőknek a Normafa a budapesti síversenyek, tavaszi-nyári –őszi edzések helyszínét jelenti.

A Normafa az azonos nevű út végétől egészen a János-hegyig tart. A területrészek hivatalos elnevezéseit ugyan tartalmazzák a térképek, a sízők azonban más neveket is adtak a lejtőknek. Így van a „ Kis Norma”, a „Nagy Norma”, a „Sigrai”, a „Nagy Egyetemi”, a „Kis Egyetemi”, az „Anna-rét”, és a „Sánc-lejtők”. A sízés és a Normafa találkozója az 1800-as évek végére tehető, amikor 1895-ben Demény Károly társaival a Svábhegyen és a Jánoshegyen át sível Budakeszi felfedezésére indult. Az akkor már Normafának nevezett magányos bükk nemcsak a sízőknek lett kedvenc találkozó helye, jóval korábban már a turisták, a szép kilátást és a csendet kedvelők is rendszeresen látogatták a környéket. Nyomtatásban először az 1842. évi Atheneumban olvashatnak róla, amikor még csak a „büszke koronájával magasba egyedül emelkedő tölgy” –ről ír a krónikás. 1846-ban évszázados bükkről írnak, amelyen réztáblát is elhelyeztek. A leírások az 1800-as évek elejére teszik a fa első elnevezését, amelyet a környéken lakó svábok Wetterbaum-nak hívtak, mivel a villám többször belevágott az egyedülálló faóriásba. A már elveszett réztáblán ezt az elnevezést „Viharbükk”-ként fordítottak magyarra.
A fáról egyébként legendák is születtek, írták róla az 1800-as évek közepén, hogy lehet talán 1000 éves is, „így utolsó élő tanúja a magyarok e hazába vándorlásának”.
A fa környékéről kétségtelenül igen szép kilátás nyílott a városra és a környező hegyekre, így a művészvilág is szívesen látogatta. Szokás volt alatta énekelni, és talán az akkori idők neves operaénekesnője, Benza Ida, vagy korábban Klein Róza - mindketten híres Norma énekesnők – énekeltek az operából, és így ragadt a fára a Normafa elnevezés. Nyomtatásban először 1865-ben a Turisztikai irodalom nevezi nevén a fát. A Normafa költőket, képzőművészeket is megihletett. Keleti Gusztáv festményben örökítette meg a Normafát 1895-ben. 1890-ben újra villámcsapás érte, de még így is kiszolgált egy generációt 1927-ig, amikor a megmaradt csonkot a főváros kiásatta. Készültek tervek a maradvány konzerválására, aztán csak egy táblát állítottak a helyére.

A Normafa környéki területek is sok vihart éltek át, tulajdonosaik (Sigray Pál, a Hagenmacher család) nem mindig nézték jó szemmel a kirándulókat, és többször le is akarták keríteni. Végül is - hála a józan észnek – megmaradt a budapestiek kedvenc kiránduló helyének, bár manapság is több helyütt kerítések állják útját a gyalogosoknak. A sízésre visszatérve el kell mondani, hogy Trianon után a sísport második bölcsőjét jelentették a Normafa környéki síterepek. Már a húszas években minden havas évben versenyek, bajnokságok kerültek megrendezésre, sánc épült az Anna-rét közelében, a lesiklást a Normafától a zugligeti Harangvölgybe vezető lejtőn élvezték nemcsak a versenyzők, hanem a nem kevés amatőr síző is. A különböző meredekségű lejtők minden tudásszintű és korú sízőnek kellemes sportolást jelentettek, és a környéken működő vendéglők a János-hegytől a Normafáig vagy a Disznófőig kiszolgálták a síelőket, turistákat.

Sajnos az utóbbi évtizedekben e gyönyörű terület inkább visszafejlődött, akár a nyári akár a téli lehetőségeket nézzük. Az éttermek száma nem növekedett, inkább csökkent. Más kiszolgáló épület – W. C., mosdó – alig, vagy egyáltalán nem található. A Zugliget-János-hegy között működő Libegőt a lehető legrosszabb helyre építették, a zugligeti állomás autóval alig megközelíthető, a János-hegyi állomás közelében nincs sípálya. A Normafa környékén épített sífelvonót sikerült megszüntetni különböző szervezetek értelmetlen érvei és nyomása hatására. A területnek papíron ugyan van gazdája, csak éppen a keze nyomát nem látni. Pedig ez a gyönyörű kiránduló és sportterület sokkal több gondozást és fejlesztést érdemelne, hogy a sok tízezer fővárosi lakós az év minden szakában élvezze a szabad természet adta örömöket, egészséges időtöltést. Jókai Mór és Eötvös József a Svábhegyen élt és alkotott, ismerték és szerették a hegyvidék természeti szépségeit. Erzsébet királyné kedvenc kiránduló-helye volt a Normafa környéke, és a Jánoshegy. Emlékük is megérdemelné, hogy e gyönyörű hegyvidék koronája legyen fővárosunknak, ahol a munka és a rohanás fáradságát értelmes és egészséges szórakozással töltik el az emberek. Tervek voltak és vannak, csak a jóakarat hiányzik. Nem a pénz!

Oszd meg:

Kövess minket: