Cikk dátuma: 2004. december | Szerző: Schäffer János

90 évet megélni hazai viharos évszázadunkban ritka teljesítmény, s ha még ennyi idő egy sportághoz is kötődik, az valóban különlegesség. Szalay László és síző kortársai beírták nevüket a magyar sísport történetébe, olyan évtizedekben, amikor az emberi kitartás és hűség óriási próbákon ment keresztül. Élni sem volt könnyű ezekben az évtizedekben, nemhogy egy olyan sportot gyakorolni, építeni, tanítani, amely nem tartozott, tartozik a vezető és közismert sportok közé hazánkban. Szeretnék emléket állítani ezeknek a sportembereknek e cikk keretében, kell, hogy az utókor megismerjen olyan sportpályafutásokat, amelyek nagyon nehezen ismételhetők meg.

Szalay László 1914. december 13-án született. Gyerekkorát a Zugligetben élte végig öt testvérével együtt, és szinte természetes volt, hogy a havas sportok, a Normafa és Jánoshegy környéki hegyek gyermekkorában rabul ejtették. Első "sílécét" szánkója talpából saját maga készítette, azon száguldozott a Harangvölgy lejtőin mindaddig, amíg ő is bekerült a "Delmár" gyerekek közé. Ugyanis az akkor már ismert autóversenyző, Delmár Valter - aki a sízésnek is nagy szerelmese volt - rendszeresen "kiszúrta" magának a tehetséges svábhegyi és zugligeti gyerekeket, és rendes felszereléssel ajándékozta meg őket.

A húszas évek enyhe telei után először a harmincas évek kezdetén tűnt fel, két évben egymás után nyerte meg az ugró- és lesiklóbajnokságot, valamint az összetett elsőséget. A felnőttek között is azonnal válogatott lett, 1936-ban a Garmisch-Partenkirchenben rendezett olimpiára is kijutott, amikor ezt megelőzően a válogatóversenyeken ő lett a "Király". Akkoriban így nevezték azt a versenyzőt, aki síugrásban, alpesi síben és összetett versenyben is első helyezést tudott elérni. Az olimpián alpesi összetett versenyben elért 19. helyezése a mai napig a hazai sísport egyik legelőkelőbb eredménye. Nemzetközi versenyeken is jó eredményeket ért el, az akkor évenként megismétlődő Bécs-Budapest-versenyeken több első helyet szerzett.

1938-ban visszacsatolták a csonka országhoz az északi, északkeleti, erdélyi és déli hegyes vidékeket, ezzel a hazai sísport óriás lehetőséghez jutott. Laci ezekből sajnos keveset tudott kihasználni, mert kisebb-nagyobb megszakításokkal közel hat évig katonáskodott a háborúban. Sítudása akkor sem kopott, a bajnokságokon részt tudott venni, és sok versenyt megnyert. A seregben katonákat tanított a sízésre, és talán ennek köszönhető, hogy alakulatával a Don melletti harcokból is sikerült hazatérnie.

1945-től részese a hazai sísport újjáépítőinek. Három évig a síugrók kapitánya, majd alpesi edző lesz. 1948-ban a svájci téli olimpián a magyar csapat egyik vezetője. 1955-ben az Újpesti Dózsa edzőjeként segíti a klubot versenyzésével is, és még akkor is a legjobbak között szerepelt, amikor egy-egy versenyen az indulók száma 70 és 100 között volt.

A szövetség vezetésében már 1937-ben dolgozik - a próba bizottság tagja -, 1945 után mint szövetségi kapitány, elnökségi tag, klubedző és szervező 1986-ig aktív jelentős munkát végzett. Számtalan hazai bajnokot nevelt, tanított nemcsak a sízésre, hanem sportszerűségre, emberségre. Mindezt társadalmi munkában tette, fontos polgári foglalkozása mellett. A sísport azonban továbbra is nyugdíjas évei része maradt, figyelemmel kíséri a hazai és nemzetközi eseményeket, és baráti találkozókon mesél élete és a sísport történeteiről.

December 13-án ünnepli 90-edik születésnapját. Kívánjuk, hogy kísérje őt egészség és a sízők nagy-nagy szeretete és tisztelete.

Oszd meg:

Kövess minket: