Ezt írtam a fórumunkba a mostani táborról:
A januári kurzus Kreischbergen volt, a haladó csoporttal síeltem, a csoportban 9-en voltak. A csoportban magabiztos, jó síelők voltak, akik közé bekeveredett néhány síoktató is.
:-)
Alapvetően azt szeretem, ha sok síeléssel tanulunk, a program középpontjában maga a síelés élménye van, amibe finoman csöpögtetve keveredik bele a tudás, hogy megfűszerezze azt. De ezt nem lehet egy kurzus teljes terjedelmében végigvinni, vannak olyan időszakok, amikor erősebb drillre is szükség van.
Így az első nap délelőttjét hóekével töltöttük a hatüléses pályáján. Ez elég unalmasnak - és némileg kínosnak - hangzik, de ennek ellenére mégiscsak a legkevésbé sem egyszerű a meredekebb szakaszokon is végighúzni a hóekéket.
Ennek a blokknak a központjában a testtartás, a csípőhelyzet stabilizálása volt, egészen a kikormányzás utolsó pillanatáig. A délután folyamán továbbvittük ezt a forgatás kialakítására és javítására. Ez különösen fontos téma, mert a forgatás általános felfogása általában teljesen rossz a síelők fejében. Márpedig a jó forgatás alapvető szerepet játszik minden sítechnikában, a haladó iskola legmagasabb pontjáig bezárólag (még a világkupa szlalomfutamaiban is gyakran találkozhatunk vele). Az első nap délutánján a lassabb, támasztott lendületes és párhuzamos lendületes gyakorlataiba építettük a forgatást, megtanultuk, hogy a forgatással nemhogy csökkenne a síelés dinamikája, hanem növekedni is fog tőle, annak ellenére, hogy a sebesség viszont alacsonyabb lesz.
A második napon a parkolóig levezető meredekebb lejtőkön építettük tovább a forgatást. Megkerestük a határvonalait a karcolt lendületekkel - és nem találtuk meg ezeket a határokat. Nagyon szeretem látni, ahogy elmosódik ez a határ a síelőknél, és olykor nehéz észrevenni, hogy mekkora forgatási összetevőt adagolnak a síelésükbe. Csak annyi látszik, hogy brutális élszögekkel jövünk a fekete lejtőn, megállás után lihegünk a fellépő erők élményétől, közben meg a sebesség a lehető legkulturáltabb, kontrollált volt... :-) A laikus szem meg sem tudja különböztetni a helyes forgatást az éles karcolt lendületektől. (Hallottam már olyan síoktatóról, aki karcolt lendületnek nézett egy profi forgatást, merthogy nem fröccsen a hó... :o Aki ilyet mond, arra bizony ráférne pár hétnyi továbbképzés!)
Ennek a napnak a délutánján az élváltást kezdtük el rendbe tenni. A cél az volt, hogy a csípő tisztán essen át a völgy felé, a völgylábat ne emeljük fel. Amikor valaki a csípőt izommunkával indítja el a völgy felé, akkor szinte mindig a hegy felé indul a szándéktól függetlenül, és nagyon lassú lesz az élváltás. Azon dolgoztunk, hogy a csípő elindítását az addigi izomfeszülések ellazításával érjük el a fizika erői által. Ez sokkal inkább lélektani kérdés, kevésbé sítechnikai, hiszen a bátorságunkat kell hozzá összeszedni. De amikor sikerül, nagyon kellemes élményekben lesz részünk...
A harmadik napon a rövidlendületekkel foglalkoztunk. Párhuzamos lendületekből indultunk ki, a dinamikát használtuk ki. A rövidlendületeknél a legnagyobb gondot az szokta jelenteni, hogy a kikormányzás végét meg akarják akasztani, hogy abból rugaszkodjanak el a következő kanyar megkezdéséhez: ennek a megszüntetése nagyon nehéz munka. A végére elértük, hogy a megakasztás helyett sikerült tovább futtani a lécet, és így nagyon szép, kerek, folyamatos rövidlendületeket láthattam. Szép pillanata ez az oktatói munkának, de kell hozzá a jó csoport is! :-)
Mivel már látható volt, hogy a nagy koncentrálás kezdi gátolni a munkát, elugrottunk a Rosenkranz erdős részeire, egy kis fakultatív mélyhavazásra. (A mai divattal szemben hadd ne hívjam ezt freeride-nek. Annyi pályán kívüli botladozást hívnak így, hogy a leértékelt „freeride” én inkább maradnék a egy kis jó „szűzhavazás” mellett... ;-) )
Ennyi. Csak azt tudom mondani, amit az eddigi kurzusok kapcsán is: mi is tanultunk, nemcsak ti! Kösz!