Cikk dátuma: 2006.03.04. | Frissítve: 2010.08.01. | Szerző: Stani

A 90-es évektől kezdve világszerte elterjedt a hóágyúk használata. Napjainkban egy valamit is magára adó sícentrum elképzelhetetlen hóágyúk nélkül. Milyen árnyoldalai lehetnek az egyre intenzívebb hóágyúzásnak?

Az első hóágyúkat még a 70-es években Ausztriában üzemelték be, majd 1976-ban következett Svájc és 1987-ben Németország. A 90-es évektől kezdve világszerte elterjedt a hóágyúk használata. Napjainkban egy valamit is magára adó sícentrum elképzelhetetlen hóágyúk nélkül, sőt, manapság már nem csak az alacsonyabban elterülő lejtőket, illetve a déli tájolású pályákat hóágyúzzák, hanem egyre több helyen a gleccsereket is (pl. az ausztriai Kitzsteinhorn-t).

Az elmúlt években egyre hevesebb viták alakultak ki a zöldek és a síparadicsomok üzemeltetői között, sőt a hóágyúzás kérdése még politikai szinten is állandó témának számít az alpesi országokban. Az ügy korántsem olyan egyszerű, hiszen egy olyan országban, mint például Ausztria, ahol kényesen odafigyelnek a környezetvédelemre (szelektív hulladékgyűjtés, káros anyagok kibocsátásának szabályozása stb.) és ezzel párhuzamosan sok millióan síznek az országban (nem beszélve a télen ideérkező turistaáradatról) nem könnyű igazságos kompromisszumot találni.

Miért van szükség a hóágyúkra?

Földünk éghajlata folyamatosan melegszik. Miközben az elmúlt 30 év alatt éves szinten 0,1-0,2 fokot emelkedett a légkör hőmérséklete, addig az alpesi országokban 0,4-0,6 fok között volt ez az érték. Ennek az egyik következménye, hogy a hó ritkábban esik és ilyenkor is kevesebb. Ez a téli üdülőhelyekre nézve a következőt jelenti: ha nincs hó, akkor a turisták is elmaradnak. Ezért egyre több síterület dönt úgy, hogy hóágyúrendszert épít ki, így garantálva ezzel az alsóbb területeken is a biztos havat. Ehhez azonban milliós nagyságrendű összegekre van szükség.

A hóágyúk működése

A műhavat víz, levegő és elektromos áram segítségével állítják elő. Környezetvédelmi szervezetek a magas energia- és vízfelhasználást kritizálják, s arra figyelmeztetnek, hogy a műhó lassabban történő elolvadása miatt veszélyeztetve van az alpesi flóra. A sícentrumok szerint azonban az energia- és a vízfogyasztás nem lépi át a határszintet. Például a svájci Laax síaréna az összes pályafelületének mindössze 7 %-át hóágyúzza és egy átlagos szezon alatt kb. 140 000 m3 havat produkál. Ezért kb. 100 000 m3 vizet és 300 000 kWh áramot használ fel. Összehasonlításképpen: egy műjégpálya egy szezon alatt kb. 500 000 kWh áramot használ fel. Bár azt azért meg kell jegyezni, hogy több olyan hely is van, ahol a pályák szinte kivétel nélkül hóágyúzottak: a Schladming-Planai régióban például a műhavas területek több mint 100 focipályának felelnének meg.

A műhó előállításánál ún. lándzsa és ventilátor rendszereket különböztetünk meg. A lándzsásak (pl. Hochkaron is ilyenek vannak, vagy Ischgl egy részén) olcsóbbak, azonban kevesebb havat is termelnek. A hó előállításának fontos tényezője a hőmérséklet és a légnedvesség tartalom. Magas légnedvesség tartalom esetében minimum -4 foknak kell lennie, ugyanakkor, ha a levegő szárazabb, akkor 0 fok is elegendő.

A lándzsás rendszereket gyakran meredekebb részekre telepítik. Ezeknél a levegőt egy központi kompresszorállomásba tömörítik össze. A hóágyúkat egy vezetékrendszer köti össze, amelybe sűrített levegő és magas nyomású víz van. A csatlakozó csapoknak (hidránsoknak) van egy levegő és egy víz csatlakozója, és az áramot nem kell ezekbe belevezetni. A vizes szórófejből kilépve a víz szétporlad, ebbe pedig levegőt fújnak. Távozáskor az összeszorított levegő kitágul, s ezáltal lehűl. A hideg miatt először kis jéggócok keletkeznek, amelyek aztán hókristályokká tapadnak össze. Ezek a hóágyúk viszonylag magasak (kb. 10 m), így a szórófejekből távozó levegő és vízkeveréknek elegendő ideje van ahhoz, hogy a talajon havat képezzen.

A ventilátoros hóágyúk (ilyenek vannak a legtöbb helyen Ausztriában és Szlovákiában, illetve hazánkban már a Kékestetőn is) a sűrített levegőt saját kompresszorokkal végzik. Ezért ezeket vezetékeken keresztül nem csak magas nyomású vízzel, hanem elektromos árammal is el kell látni, azonban sűrített levegővel már nem. A magas nyomású vizet és az összeszorított levegőt ebben a rendszerben egy ún. nukleátorszórófej keveri össze. Távozáskor egy keverék keletkezik, majd lehűl, amiből aztán szintén kis kristálygócok keletkeznek. A nukleátorszórófejet egy vízkarika veszi körül, melyből vizet porlasztanak szét, hogy ezáltal a jéggócok hókristályokká váljanak. Majd ezután egy ventilátor segítségével a magasba fújja a víz és levegő keveréket, szintén azért, hogy így elegendő idő legyen a hó összeállásához. Ezeknek a hóágyúknak az előnye, hogy mobilak, így ratrakkal vagy helikopterrel a kívánt helyre szállíthatóak.

A vízellátás

A műhó előállításához nagynyomású vízre és sűrített levegőre van szükség. Ezeknek a rendszereknek a vízigénye viszonylag magas: 1 köbméter hó előállításához fél köbméter víz szükségeltetik. A vizet az erre speciálisan kialakított tavakban vagy tartályokban tárolják. Egy búvárszivattyú segítségével veszik el a szükséges vízmennyiséget, majd egy nagynyomású pumpával 15 bar nyomás alá helyezik a vízet. Ezután speciális vezetékeken keresztül a nagynyomású vízet a hóágyúkhoz vezetik.

Áramellátás

Egy köbméter hó előállításához időjárási viszonyoktól függően 1-9 kWh áram szükséges. Ez mindkét rendszerben a víz, illetve a levegő összenyomásához kell, de ugyanakkor a ventilátoros hóágyúknál maga a ventilátor a legnagyobb áramigénylő.

Az érem másik oldala, avagy a zöldek álláspontja

A globális klímaváltozás következménye, hogy télen egyre kevesebb hó fog esni. Azonban az óriási ütemben növekvő és egyre népszerűbb sísport megköveteli az állandó havat, függetlenül az időjárástól és az éghajlattól. Karácsonyra már minden pályának készen kell állnia, biztosítva ezzel a nagyarányú napi-, és szezonjegy eladást. A nagy télisport rendezvények, mint például az Alpesi Sí Világkupa versenyeket is nem a fennmaradó hóbiztos időszakokban, hanem a nagy reklámcégek, a tévénézők és a turizmus igényei szerint rendezik.

A hóágyúk (különösen a lándzsás típusúak) hangosak, kb. 115 db esetén már veszélyeztetik az élővilágot, de ugyanakkor a környéken élőket is, hiszen már 85 db-tól is felléphet halláskárosodás. Igaz vannak ún. silent és super silent (silent=csendes) gépek, de ezek lényegesen drágábbak.

Az Egyesült Államokban és néhány helyen az Alpokban is a hóágyúkba radioaktív baktériumot kevernek, hogy ezáltal magasabb hőmérsékletek mellett is tudjanak havat előállítani.

Egy nagyobb síterep szezon alatt 500 000 kWh áramot fogyaszt. Összehasonlításul egy négyfős háztartás évente 3000-7000 kWh áramot használ fel. A szezon alatt 1 négyzetméternyi terület 200-600 liter vizet igényel, ráadásul pont abban az időszakban, amikor amúgy is alacsony a vízhozam (álló és folyóvizeink befagynak). A síterepek üzemeltetői azzal védekeznek, hogy a hó elolvadásakor a víz újra visszakerül a természetbe, ráadásul a hóréteg megvédi a vegetációt a fagyoktól.

Németországban a természetvédelmi szervezetek és több politikus egyetértésével a síparadicsomok felé egy követelményt állítottak ki, eszerint például:

• A hóágyúkkal nem a szezon meghosszabbítását kell megteremteni, tehát nem szabadna hóval borított pályáknak, az amúgy már körülötte hómentes természetben lennie.
• A hóágyúzási időszak maximum nov. 15 és március 15 közé eshet.
• Vízmegtakarítás miatt a sík területeken 25 cm-nél, a lejtős területeken pedig 40 cm-nél nem lehet vastagabb a műhó.
• A zajszennyezést elkerülendő ventilátoros hóágyúkat ajánlatos alkalmazni.
• A lejtők behavazásánál a felhasznált víz hőmérséklete maximum +2 fok lehet, a kinti levegő hőmérséklete -4 foknál nem alacsonyabb és a légnedvesség 60 % alatt legyen (ideális az 50 % lenne).
• A hóágyúkba nem keverhetnek semmilyen bakterológiai anyagot

Oszd meg:

Kövess minket: