Síugrás

80-100 kilométer/órás sebesség, akár 150-200 méter repülés a levegőben. Nem semmi, főleg ha az ember lábán csak két síléc van. Rengeteg gyakorlás és nagy bátorság kell hozzá, nem is csoda, ha a síugrás mára az egyik legnépszerűbb téli sporttá vált. Az alábbiakban többek között megtudhatod, hogy mi köze a síugrásnak a Formula-1-hez, az anorexiához és a sasokhoz.

A téli Formula-1. Egyre gyakrabban emlegetik így a síugrást, ami az utóbbi években az egyik legnépszerűbb téli sporttá nőtte ki magát. Népszerűsége alatt persze nem a síugrást űzők nagy számát kell érteni. Ez a sport sohasem lesz tömegsport, ahhoz túl veszélyes és túl sok gyakorlást igényel. Viszont épp a veszélyessége és látványos mivolta az, ami miatt kedveltté vált. Sajnos ahhoz, hogy élőben láthassuk, legalább az Alpokig el kell utaznunk. A múlt században még volt a Normafánál is egy sánc, ma már csak egy tábla jelzi a helyét, kopjafaként. Az utolsó magyar síugró végvár Kőszeg, ahol Szilágyi János edző vezetésével edz a maroknyi magyar síugrócsapat.

Amíg itthon a kihalás veszélyezteti a Sasokat, ahogy a síugrókat nevezik, addig például Németországban, Ausztriában, Lengyelországban, Finnországban vagy Norvégiában a síugrók népszerűsége a focistákéval vetekszik. Németországban például a jelenleg legsikeresebb német síugrót, Sven Hannawaldot 2002-ben az év sportolójának választották. (A 2. Michael Schumacher, a 3. az NBA-ben játszó Dirk Nowitzky lett.) Hannawald az elismerést azzal érdemelte ki, hogy a legnívósabb versenysorozatot, a Négysáncversenyt úgy nyerte meg, hogy annak mind a négy versenyén győzni tudott. (Ez a - Grand Slamnek nevezett sorozat - a verseny 50 éves történetében egyedül neki sikerült. A Grand Slam nehézségét az adja, hogy a Négysáncversenyen nyolc nap alatt kell nyolcszor nagyobbat ugrani mindenki másnál, és a legutolsó versenyen már akkora nyomás nehezedik a versenyzőre, hogy lábra állni is alig tud, nemhogy ugrani. (Hannawaldnak 2003-ban nem is sikerült a címvédés, a finn Janne Ahonennek jött ki a legjobban a lépés, igaz Grand Slam nélkül.)

Történelem

A fáma szerint a síugrás történetének hajnala a 18. század végére tehető. A norvég Telemark tartományban a hosszú és hóban gazdag téli hónapokat a helybéliek síeléssel töltötték. A lejtők buckáit ugratták át először, aztán rájöttek, hogy minél nagyobb a bucka, annál nagyobb az élvezet. A katonák is szívesen edzettek így, az első feljegyzett ugrás, 9,5 méter is egy katona, Olaf Rye hadnagy nevéhez fűződik. A 19. században amolyan cirkuszi látványosságnak számított ez a sport, még a híres Barum & Bailey cirkuszban is felléptek vele Amerikában. Európa délebbi részein csak a XX. század elején kezdett elterjedni. A leghíresebb versenysorozatot, a Négysáncversenyt, ami a síugróknál a világbajnokság rangjával vetekszik, 1953 óta rendezik. A nőknek máig nem sikerült az egyenjogúság kiharcolása. Az olimpián csak fiúk indulhatnak és világkupát is csak nekik rendeznek.

Persze nem csak a németeknél övezi kultusz a legjobbakat. Lengyelországban az első számú síugróból, Adam Malyszból pár év alatt nemzeti hős lett. Ha valaki testközelből akarja látni, amint közel százezer néző a mínusz fokokban, karneváli hangulatban őrjöng a síugrókért, annak mindenképpen érdemes 2004. január 17-én és 18-án Zakopanéba utaznia a világkupa lengyel színhelyére. Egy gombostűt sem lehet ilyenkor a sánc környékén leejteni, szinte vörösben izzik a hó a görögtüzek és a rengeteg lengyel zászló miatt.

A tévé is élőben közvetíti a legtöbb versenyt, az Eurosporton magyar kommentátorral nézhetők a világkupafutamok, a német RTL pedig hét évre szóló szerződést kötött a német síszövetséggel (DSV), amelynek keretében sztárműsorvezetővel, versenyenként akár 3-4 órás közvetítéssel, tucatnyi kamerával és persze rengeteg reklámmal közvetítik a versenyeket. Az RTL ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy télre is kellene egy sport, ami annyira vonzza a nézőket, mint a Formula-1 nyáron. Mivel a németeknél a síugrás mindig is húzóágazat volt a téli sportok között, ráadásul két síugrójuk, Martin Schmitt és Sven Hannawald nem csak a sportban, de a tinilányok között is nagyon sikeres, volt kiből sztárt is csinálni.

Hogy mit tudnak így őrjöngeni pár csont és bőrré fogyasztott, pár másodpercig a levegőben suhanó ugró miatt? A megoldás valószínűleg a sport veszélyességében rejlik. Elég egy pillantást vetni a sánc tetejéről a mélybe - akár a tévé képernyőjén keresztül -, és máris összeszorul az ember gyomra. Ezért is nagyon ritka, hogy valaki felnőttkorában vágjon bele ebbe a sportba. Már 4-5 éves korban elkezdődik az utánpótlás nevelése. Először megtanítják őket nagyon jól síelni, aztán pedig először 20�30 méteres, majd egyre nagyobb sáncokról küldik le őket. Ebben a korban még nem alakult ki bennük a magasságtól való félelem, így mire felnőnek, már hozzászoktak ahhoz, hogy 90, 120 vagy akár 185 méteres sáncokról ugorjanak le. Nem bénítja meg őket a félelem, mert már sokszor leugrottak, ezért tudják, hogy képesek rá. Legtöbbjüket bentlakásos iskolákban nevelik, ahol naponta akár száz ugrást is elvégeztetnek velük, hogy az izomzatuk megfelelően kifejlődjön.

Sánckategóriák

A Kritikus- vagy Konstukciós-pont távolsága alapján a következő sánckategóriák léteznek:

Kissánc: 20-45 m
Közepes sánc: 46-74 m
Normálsánc: 75-99 m
Nagysánc: 100-120 m
Repülősánc: 145-185 m

Mivel a fizika alaptörvényei szerint a könnyebb tömegű tárgy messzebbre repül, így a síugróknál központi kérdés a súly. Akit nem a természet tett sovánnyá, az az ugró állandóan fogyókúrázik. Anorexia athletica - így hívják szaknyelven azt a betegséget, amikor valaki nem a szépség, hanem a sportja miatt lesz veszélyesen vékony. (A tornászoknál, a műkorcsolyázóknál, de még az evezősök között is sok ilyen példa akad.) Hannawald pár évvel ezelőtt, amikor nem ment neki az ugrás, úgy érezte, túl súlyos, ezért nem ugrik elég messzire. Ezért addig fogyózott, hogy a végén az etiópok is megsajnálták volna. Szerencsére időben kezelésbe vették a pszichológusok, és lám, ma ő a világ egyik legjobb síugrója.

Lássuk, hogy is néz ki egy ugrás. Mi is olyan nagy kunszt ebben? A síugró sífelvonóval vagy gyalog felmegy a sánc tetejére, a lécekkel a lábán óvatosan kiül a sáncon keresztben kitett pallóra, beteszi a léceket a nyomvonalba, ráhelyezkedik a lécekre, a kezével eltolja magát, ezzel lendületet vesz, a lejtős nyomvonalon felgyorsul, és a sánc vége előtt felugrik a levegőbe (dobbant). Innentől jön a repülőszakasz. Amióta Jan Boklöv a 80-as években feltalálta a V stílust (lásd a keretes írást), azóta már mindenki ebben a helyzetben ugrik. A síugró a lábát csak közvetlenül leszállás előtt helyezi megint egymás mellé. Landolásnál az egyik láb kicsit előrébb van, mint a másik (ez a szabályos Telemark-landolás). Aztán már csak talpon kell maradnia. Mindez a sánc magasságától függően nem tart tovább 6�8 másodpercnél.

A V stílus A V stílust a svéd Jan Boklöv 1984-ben "találta fel". Rájött, hogy ha szakít az addigi párhuzamos sítartás technikájával, és V alakban szétterpeszti lábát, a két lába közé előretolja a felsőtestét, aerodinamikailag sokkal jobban jár, és jóval messzebbre tud repülni. Először persze a bírók nem nézték jó szemmel az újítást és nagyon lehúzták a svéd stíluspontjait, aki annyival messzebbre jutott az új technikával, hogy még így is jó eredményeket ért el. Az 1988-89-es szezon világkupa-sorozatát meg is nyerte, és egyre többen lettek a követői. Az 1992-93-as szezon óta már nem vonnak le stíluspontokat a V alak miatt, így ma már minden ugró ezzel a technikával repül.

Nagyon pontos technikai tudás kell ahhoz, hogy az ugró elég messzire repüljön, és talpon maradjon a végén. Vegyük például a dobbantószakaszt. Ha túl korán ugrik el, nem gyorsul fel eléggé, túl rövid lesz az ugrása. Ha túl későn, akkor már nem tud elég magasra felugrani, rossz lesz a repülési íve, ez megintcsak métereket jelenthet mínuszban. A sánc végéhez mintegy 90 km/h-val érkezve a jó elugrási pontot félméteres pontossággal kell eltalálnia. Ekkora sebességnél másodpercek törtrésze alatt kell döntenie, ami csak rengeteg gyakorlással fejleszthető. Aztán ott a szél problémája. Nagyon sokat számít, hogy honnan és milyen erősségű szél fúj. Egy jó pillanatban, jó irányból érkező széllökés métereket javíthat a teljesítményén. (Egy 1 m/s-os szembeszél a nagysáncon akár 5-7 méter pluszt jelenthet.) Egy erős oldalirányú lökés azonban akár fel is boríthatja, vagy kiviheti a landolási zóna szélére, ahol már ott állnak tömött sorokban a nézők. Egy berepülő síugró rakétaként zuhanhat a nézőkre. A felborult síugró pedig már szinte tehetetlen. Ha a hátára esik, csak reménykedhet, hogy a jéggé fagyott hó nem zúzza halálra. Azért nem kell megijedni, ma már halálesetek szinte soha nem történnek. Ebben nagy szerepe van a technika fejlődésének, az egyre jobb felszerelésnek, a jól tartó kötéseknek. Ez persze állandó fejlesztést, sok pénzt igényel, amit csak a legsikeresebb nemzetek engedhetnek meg maguknak.

Akinek a fentiek nem tűntek elég veszélyesnek, annak ott a síugrás extrém formája, a sírepülés. Ez aztán tényleg nem olyasmi, amit bárki kipróbálhat. A sírepülősáncokra (K185) csak olyanokat engednek fel, akik a kisebb sáncokon (K90, K120) már profiként bizonyítottak. Ez már valóban nem gyerekjáték. Az öt másodpercnyi lefelé csúszás alatt nulláról 100 km/h-ra gyorsulnak, aztán hét-nyolc másodperc repülés után kb. 200 méterrel arrébb landolnak, és persze baj esetén nincs mivel, vagy hova katapultálni. (A sírepülő világcsúcs jelenleg 231 méter, ezt a finn Matti Hautamaeki ugrotta idén a szlovéniai Planicában.) A síugrók szerint, aki sírepülés közben nem fél, az őrült. A sírepülés nem csak veszélyes, de tovább nehezíti az ugrók helyzetét, hogy gyakorlásra sincs nagyon lehetőségük. A világon jelenleg csak öt működő sírepülősánc található. Az egyik a már említett sánc Planicában, van egy az osztrákoknál Bad Mitterndorf és Tauplitz között. Németországban, Oberstdorfban is építettek egyet, és a csehek is büszkélkednek saját sánccal Harrachovban (itt rendezték a legutóbbi sírepülő-vb-t 2002-ben, amit Hannawald nyert). Az ötödik sírepülősánc Norvégiában, Vikersundban található. Így a síugrók is leginkább csak a versenyeken tudnak repülni. Az egyik legígéretesebb új tehetség, a jelenleg még csak 16 éves osztrák Thomas Morgenstern például első világkupaszezonjának egyik versenyén, élesben ugrott először repülősáncról. Túlélte. (Morgenstern azóta annyira jó formába került, hogy megnyerte többek között a nyári versenysorozatot is. Igen, nyárit, merthogy a síugrókat az augusztusi 40 fokban sem hagyják pihenni, persze akkor nem havon, hanem kerámiasáncról műfűre kell ugraniuk.)

Akinek a fentiek után kedve támad Ikarosz kései utódait élőben is megnézni, annak a 2003-2004-es szezonban leginkább a két sírepülőversenyt tudjuk ajánlani. Az elsőt Oberstdorfban 2004. február 7-8-án, a másikat pedig február 20-22. között Planicában rendezik majd, ez utóbbi lesz a sírepülő-vb. Közel lesz, érdemes kilátogatni rá.