Cikk dátuma: 2005. december | Szerző: Heitner Gábor

Mikor a sportszergyártók síléceiket ajánlják, sokféle szempont mérlegelésére hívják fel a figyelmet. Másképpen volt ez 30 évvel ezelőtt, amikor nagyjából első sílécemhez hozzájutottam és síkalandjaim megkezdődtek.

Valamelyik textilgyári sportszakosztály sportszertárából tettem szert az első lécemre. Szépen faragott, tömörfa léc volt, ívelt keskenyedő orral, kantni nélkül, kötése rugókkal, csattokkal felszerelt. Hossza éppen az akkori szabályok szerinti, vagyis kinyújtott kezemmel pont elértem a síléc végét. A hozzátartozó bambusznád bot ma már megmosolyogtatna minden jóérzésű síelőt. A cipővel szemben sem voltak olyan nagy követelmények akkor, mint manapság. A többrétegű bőrdarabokból összeszögelt, összevarrt talpú bakancs - amelyet egyébként korcsolyázáshoz is használtam akkoriban - nem különbözött látványosan a többi síelő felszerelésétől, így éppen megfelelt. A síléc jó állapotban volt, alig szálkásodott és a talpán mutatkozó egyenetlenségek kisimítása joggal volt elvárható a rákerülő vaxtól. A vax kiválasztását, használatát soha sem tanultam meg igazán. Egyszer, a Normafához kiérve gyorsan nekiláttam a Csehszlovákiából frissen csempészett anyag felviteléhez, majd azonnal felcsatoltam a lécet és máris indultam volna. Nem sikerült. Elmozdulni is alig tudtam a helyemről, hó-gyökeret vert a lábam. A síléc talpára vastagon, eltávolíthatatlanul hozzáragadt a hó. Valószínűleg valamit elhibáztam a vaxolásnál. Egy másik történetemben a kötés és a felcsatolás is fontos szerepet játszanak. A szakértők útmutatása szerint a csatokkal állítható kötéssel a láb mozdíthatatlanságát kellett elérni, s azt, nehogy menet közben kioldódjék a kötés, és elhagyjuk a fék nélküli lécet. A gyakran elszabaduló lécek komoly veszélyt jelentettek a lejtő alján állókra. A léc elvesztője semmit nem tudván tenni, imádkozva nézte, merre száguld le a sítalp. Ajánlatos volt tehát a szoros felkötés, amivel a kockázatot a síelő – méltányosan - átvállalta a gyanútlan völgyjárótól. Sikeres felcsatolás esetén az eredmény életveszélyes volt. A cipőt, a cipő sarkába kapaszkodó kötés a síléchez szorította, megakadályozva a láb felemelkedését, fordulását. Azután irány a normafai domboldal, vagy a nagyobb síterepek valamelyike. Persze a lassúbb léc, körülményesebb fordulási technika önmagában kisebb kockázatot jelentett, ellensúlyozva a kezdetleges felszerelésből származó hátrányokat. Az egyik alkalommal, a Normafánál lévő lesiklási lehetőségek közül egy izgalmasabb mellett döntöttem és besiklottam a bokrokkal, fákkal teli parkosított részbe. Nagy hó volt. A bokrok, az ágak tetején is 20 – 25 cm friss hó pihent. Nem síeltem túl jól akkoriban, sőt kezdőnek számítottam. A száguldást a parkon át nagyon élveztem. Száguldásnak persze csak az akkori feltételek és a közel 30 évet áthidaló emlékezés homályosító hatását figyelembe véve lehet ezt nevezni, de valóban viszonylag gyorsan mehettem. A parkban sok pad állt, hóval betemetve. Némelyik támlás, mások rönkből ácsoltan, támla nélküliek. Síutam egy ilyen támla nélküli pad alatt ért véget, miután a magas hóból éppen csak kilátszó pad ülőrésze alá csúsztam. A jól megszorított kötés nem engedett. Szerencsére a csontjaim sem, így csak a szemem könnybelábadása tanúskodott a nem csekély fájdalomról. Amennyiben eléggé újító szellemű lettem volna, ekkor találtam volna ki a magától oldódó kötést, a magasabb szárú, lábat fogó sícipőt. Nem így történt, de nagyon örülök, amiért valakinek később eszébe jutottak ezek a dolgok.

Oszd meg:

Kövess minket: