Cikk dátuma: 2007.11.20. | Szerző: Stani

A másfélméteres friss hó igazi mesevilággá változtatta Unterberget. Fehér ruhát kapott a vadon, mélyen behavazott fenyőfák és tisztások fürödtek a reggeli napsütésben. Ide indultunk, hogy betörjük a szűz lejtőket és porhóban fürödjünk.

Immáron két hete igazi téli időjárás honol az osztrák hegyekben, amihez nem csak kellőképpen hideg, hanem jelentős mennyiségű hó is társul. Nincs ez máshogy a határközeli terepeken sem, sőt helyenként több havat kaptak, mint az oly híres tiroli társaik. Így nem csoda, hogy a múlt héten igazi szezonnyitási lázban égett mindenki, hiszen napról napra újabb síközpontok jelentették be, hogy a hétvégétől elkezdik az idei síszezont, ráadásul nem is akármilyen körülmények közt.

A hó tehát adott volt, most már csak azt kellett eldöntenünk, hova is megyünk a hétvégén. Mivel pályasízni az ember mindig tud, addig ez már nem mondható el a freeride-ra, különösen nem ilyen korán, ilyen elérhető közelségben és ilyen álomszép hóviszonyok közt.

Választásunk végül Alsó Ausztria Kanadájára, azaz Unterbergre esett, ahol egyébként még nem mentek sem a felvonók, sem a síbuszok, de mi pont ezért választottuk, hiszen fő célunkként a szűz területek betörését tűztük ki :) Reggel hét óra fele útra kerekedtünk Sopronból; az utak végig szárazak voltak, egyedül Thaltól volt havas, mivel innentől „csak” letakarítják, ill. zúzalékkal szórják, de nem sózzák. Szinte pillanatok alatt egy mesevilágba csöppentünk, a reggeli napsütés sugarai aranyozták be a csillámló hómezőket és a mélyen behavazott fenyőerdőket. Végül negyed kilenc magasságában megérkeztünk a parkolóhoz, és alaposan meglepődtünk, hiszen rajtunk kívül még több, mint húsz autót számoltunk össze. Akik később jöttek, elmondták, hogy már csak távolabb tudtak parkolni, egyes beszámolók szerint szombaton ötszázan voltak Unterbergen; javarészt sítúrázok, hótalpasok és néhány fanatikus, akik mindössze sí/snowboardbakancsban és felszereléssel a hátán vágott neki a hegynek. Szerencsénkre a „Busstraßét”, vagyis az utat, ahol a síbuszok közlekednek, egészen a középállomásig letolták, így itt még kényelmesen tudtunk haladni. A jónéhány kilométeres hegyi menet bő két óráig tartott, de ahogy egyre jobban haladtunk felfelé, úgy lett minél nagyszerűbb a panoráma, ami igen ösztönzően hatott ránk.

Fél 11 után megérkeztünk a középállomásra, az itteni étterem valósággal a hó fogságában volt, a hatalmas hómennyiség csaknem az ablakokat is eltakarta! Kis pihenés után továbbindultunk a menedékházig, s ott szembesültünk azzal, hogy bakancsban bizony kemény menet lesz ez, a középállomásnál is már több mint másfél méteres hóval megküzdeni, ebből 40 cm előző nap folyamán esett le! A menedékházban újra erőt gyűjtöttünk, majd elindultunk a Hollingerschlag felé; ismertebb nevén Michaela Dorfmeister FIS pályán. Itt kinéztünk egy felfelé vezető sítúra-léc nyomot, amiben elkezdtünk haladni. Nyom ide vagy oda, így is nemegyszer derékig belesüllyedtünk az igen könnyű porhóba, és valahogy nem akart közelebb kerülni az a fránya csúcs, sőt minden egyes métert megtéve úgy éreztük, mintha még távolabb kerültünk volna tőle. Közben a sítúra lécükön könnyeden törtető osztrákok meg-meg álltak mellettünk.

„Na mi a helyzet snowboardosok” –szólít meg minket egy hatvanas éveiben járó sítúrázó. „Csütörtökön nem tudtatok volna feljönni így, akkor semmi nyom sem volt”-mondja tovább, majd szép napot kívánva továbbáll. Kisvártatva újabb sítúrázó áll meg mellettünk; „Odaát kezelik a lejtőket, próbáljátok meg ott.” Így is teszünk, igaz ekkora hóban már a lécfelcsatolás is felér egy kisebbfajta mutatvánnyal. Felcsatolás után lecsúszunk a Gipfel felvonókig, és valóban; az egyik sípályán egy magányos ratraknyomot találunk. Fellélegzünk, hiszen így már jóval kényelmesebb! Mivel a Lange Mulde felső meredek része nem volt kezelve, így továbbhaladtunk a ratraknyomban, egészen a Schneid felvonó hegyállomásáig, majd balra tartva a gerincen haladunk a csúcs irányába. A Lange Mulde tetején ismételten csatolás, és irány lefelé. A hó egyszerűen olyan puha és finom volt, amilyen talán Észak-Amerika egyes hegyeiben lehet. Ráadásul a természet érintetlensége, a végtelen fenyőerdők nyugalma, és a tengernyi hó alatt szunnyadó táj még jobban erősítette azt a bizonyos „Kanada-feelinget”, nem hiába nevezik a helyiek Unterberget „Kis-Kanadának”.

A lesiklás maga volt az álom, igaz az ember érezte, hogy ennyi hóban már illendő egy fat sível szelni a vastag porhó borította lejtőket. Bagi kolléga a deszkájával persze könnyedén rajzolta az újabb és újabb íveket a hegyoldalba. Újra a középállomásnál lyukadtunk ki és ismételten a menedékház felé vettük az utunkat, hogy egy utolsó lesiklás előtt itt gyűjtsünk erőt. Négy órakor a Karnerschlagon indultunk a völgy irányába; majd átvágtunk a Silbergrabenba, ahol az egyik ratrak már szorgalmasan kezelte a pályát, de azért még hagyott szűzhavas részeket is. Végül a Talabfahrt kezdetéhez értünk, és már szürkületben megkezdtük utolsó lesiklásunkat; A talabfahrtot helyenként már „pályaszerűen” kijárták. Azt hiszem egy nagyon emlékezetes napot töltöttünk Unterbergen; egy tisztán pályasíző napot hamar elfelejt az ember, de egy ilyen freeride túra még sokáig az emlékezetünkben marad. Csupán egy konklúziót szűrtünk le a freeride túránkkal kapcsolatosan; a jövőre nézve egy hótalp beszerzése elengedhetetlen!

Oszd meg:

Kövess minket: