Tegnap kijutottunk Chopokra. Esős időben, nehéz, tapadós havon, és sokszor nagyon rossz látásviszonyok mellett síeltünk. Némi keresgélés után találtunk egy kisebb pályát, amit elkerült a köd. A rövid, de határozott esésű pályát széltében-hosszában jól beláttuk, nemcsak az alsó gépházig, hanem a szemközti ellenlejtő tetejéig is. A pálya egy egyenes irtás volt, kétoldalt fenyőerdővel. Négy-öt csúszás után megnéztük a szomszédos pályát is, majd visszajöttünk ide. És ekkor olyasmi történt, amire nem számítottam.
A következő menetben, kicsit megeresztve a lécet, a pálya alsó részén egy érthetetlen és brutális frontális ütközés után arccal a hóba fejeltem. A dolog nem emlékeztetett esésre, egyáltalán nem volt kibillenés sem. Furcsa volt, hogy éreztem: nem fekszem, hanem állok. Lekotortam az arcomról a havat, és körülnéztem.
Egy patakmederbe fektetett, kb. másfél méter magas beton áteresz felső peremén álltam, szemből embermagas hófalnak ütközve. Ebbe a hópárkányba csapódtam, épp úgy, hogy kicsit visszacsúszva a sícipő orrával a beton szélén meg tudtam támaszkodni, és nem estem hanyatt a patakba. Léceim a patak kövei között hevertek. Fel tudtam kapaszkodni a hó tetejére, és kimásztam. Felálltam, és megállapítottam, hogy ilyen-olyan fájdalmaktól eltekintve egyben vagyok. Az is összeállt, hogy az átlósan húzódó patakmeder felett jó hosszan repültem, és mivel nem vesztettem magasságot, nem a beton alagútba, hanem - még éppen - a tetején lévő hóba csapódtam.
Lackó és Szendre ekkor ért le, ők nem látták a röptét. A patakban heverő lécekre mutattam, ekkor kicsit elszürkült az arcuk. Kihívtuk a pár méterre lévő gépházból az embert, aki szintén gondterheltté vált, és hozta a házikójánál felejtett védőhálót.
Az egyik lécem teljesen sértetlen maradt, a másik a kötés alatt kapott egy kemény ütést, amitől a kantni is gyűrődött, és a kötés egyik füle letört, így alig tartotta a cipő orrát. De így is sikerült felmenni a tárcsással, és lecsúszni a pályarendszer aljába.
Itt a szervíz és a kölcsönző zárva volt, pénztáros tárta karjait, majd a szállodában szóba álltak velünk. A recepciós hölgy segítőkész volt, én a panasz elsóhajtása után - hogy ti. ott meg is lehet halni - csak egy kölcsön léchez szerettem volna jutni a nap hátralévő részére. Még két hölgy odagyűlt, telefonáltak, előkerítették a felvonókezelőket, hoztak számomra egy húszéves Dynastart, majd kis poharakban konyakot. Ittunk az ijedtségre, és áthágtuk a nyelvi korlátokat. Én mondtam, hogy potok, az egyik hölgy pedig azt, hogy azannyapicsáját, és innentől kezdve mindenki beszélt minden nyelvet.
A nagy liftről felmértük a pályát, és megállapítottuk, hogy a patak a pálya közepéig "belóg", és ott eltűnik az alagútban. A magas hó miatt a pálya szintjéről a meder nem látszik, a túlpart fehérje összemosódik az innensővel. Sejtem, hogy a védőhálót sokkal hosszabban, az utolsó két hóágyú póznáig ki szokták húzni, jelezve, hogy a pálya az alján a felére szűkül.
A kölcsönléccel a buckákon még estem egy kicsit, de rosszul (nem oldott, pedig jól volt beállítva), remélem csak rántás és nem szakadás.
Jól vagyok, és hálálkodom az angyalaimnak.
Keresés
