Síszenvedély?
Megfertőzödtem vele, pedig nem úgy indult.
A múlt évezred utolsó századának hetvenes éveiben egyik éjszaka kicsapódott kollégiumi szobám ajtaja, s évfolyamtársaim tódultak be rajta. Felnéztem a rajzolásból és szomorúan konstatáltam, hogy sört nem hoztak, viszont lelkesen kérdezték, hogy kinéztem-e az ablakon. Minek, hisz csont sötét éjszaka van? Kérdeztem vissza. Esik a hó!!
Nem vágtam magam hanyatt a hírre. Ha esik hát esik, az a dolga. Megyünk síelni! Lelkesedett a banda. Ez már érdekesebb volt, hisz a síeléshez semmivel nem rendelkeztünk egyre inkább kibontakozó lelkesedésünkön kívül.
Neki láttunk keresgélni, mert a feladat nem tűnt megoldhatatlanak. Találtunk néhány lécet. Szó szerint, mert fából voltak, elől bele lehetett lépni egy magasszárú cipővel, leszíjjazni, hátul pedig rugós heveder rögzítette. Valami magasszárú cipője mindenkinek volt, farmerje is, kerestünk viszonylag meleg kabátot, abból az egyből ami volt, sapka, pálinka, s hajrá.
A hajnal a buszállomáson talált bennünket. Melegítőt vételeztünk, s nagy feltünést keltve buszra szálltunk. Bánkút volt a cél. Felsétáltunk, majd lecsúsztunk. Felsétáltunk majd lecsúsztunk. Mondani könnyű, de az esések hatalmasak voltak. Ma már nehéz elgondolni mekkorát lehet esni egy két méteres nehéz fa léccel, ami szilárdan oda van rögzítve a cipőhöz. A következő napokban bejártuk Bánkúton kívül Bükkszentkereszt, Szent Anna pályáit. Minden alkalommal valaki kórházba került közülünk. Törés, ficam, szakadás. Pertuba kerültünk a sebészet ügyeleteseivel. Nekem egy női lécem volt, a némettanárnő lányától kértem el egy délutánra. Két év lett belőle. (2-es is voltam németből, de ennek biztos az volt az oka, hogy az keletnémet nyelv volt.)
Így indult a szerelem. Nekem csak ínszakadást jelentett a kezemben. Olcsó árat fizettem érte.
Aztán jött a diploma, házasság, gyerekek, fészekrakás. A szerelem plátói kezdett lenni. Én mentem volna, de feleségem nem akart, meg szerinte nem is volt pénzünk rá. Pedig a pénz olyan mint az idő. Arra jut amire igazán akarod.
Eltelt több mint 20 év. Örök köszönettel tartozom feleségem etalon barátnőjének, aki a férjével, s a baráti körünkkel járt síelni. Ha ő meg tudja csinálni, akkor én is, jelentette ki egyszer meglepetésre az asszony, s én rohantam csomagolni.
Kölcsöncuccokat kaptunk. 165 centis alacsonyságom ellenére az első léc 215 hosszú volt. A korábban sem acélos tudás nehezen bújt elő a feledés homályából, s az a kb. 30 kiló ami többletet jelentett sem könnyítette meg a dolgot. Szenvedtem, mert nem akartam elhinni, hogy nekem ez nem megy. Napi két polót izzadtam latyakosra, s talán 8-10 km-t csúsztam egy nap. Fájt a térdem, dzsekim hátán kicsapódott az izzadság. Feleségem 20 métereket sétált felfelé, s csúszott le. Akkor még nem tudtam, hogy lényegében egy libalegelőn síelünk a komolyabb pályákhoz viszonyítva. Csak az tartott ott, hogy olyan időszakban, amikor az ember normál esetben medvét játszik én a szabadban vagyok, s valamennyire egészségesen élek.
Most egy szezonban minimum 4*7 napot síelek egybefüggően, s a napi síeléseket (főleg közeli osztrák terepeken) nem is számolom.
Feleségem ha teheti velem tart. Már a pirosok ura, de bátorságban még fejlődnie kell. Én mindenhol lejövök, maximum utána remeg a lábam.
Már saját felszerelésünk van. Több léc és sícipő áll a pincében. Nyaralni nem igen járunk, a tél minden.
Érzem a koromat, de megyek. Egyik alkalommal feleségem egy házaspárra mutatott, s azt mondta, nézd milyen öregek, s milyen szépek, hogy így együtt síelnek. Erre én megkérdeztem: Szerinted mi hogyan nézünk ki?
A legidősebb ember akit síelni láttam 88 éves volt. Szeretnék én is olyan korban is a hómezőkön lenni!
Csabor