Cikk dátuma: 2005.05.14. | Szerző: Maksó Péter

Sok síző és hódeszkás álma a heli síelés. A Yeti Síklub számára ez az álom valósságá vált. A Kaukázus érintetlen hegyoldalain rajzolták az íveket a friss porhóba, de megjárták a gleccserekkel tarkított Elbruszt is.

Megpróbálom leírni a leírhatatlant. Gondolom mindenkiben, pusztán a szó hallatán "Kaukázus", megjelennek képek a vad és ismeretlen vidékről, a félelmetes hegyekről, az antropológiában oly sokat emlegetett kaukázusi embertípusról, a kefirről, stb. Kinek mi. Senki sem téved, aki egy különleges, egzotikus mesevilágot képzel el magában. Nohát ide indultunk mi el legalább fél éves előkészítő munka után 2005. április 12-én. Mielőtt elindulnánk, elmesélem a kalandomat az Aeroflot irodájában egy jólöltözött, nagyon kedves orosz hölggyel, aki megszólított és megkérdezte, hova készülünk ilyen nagy lendülettel. Lelkesen meséltem neki, hogy a Kaukázusba, síelni. Erre ő rémült arccal kezdte mesélni, hogy ö ott született Bakuban és nagyon jól ismeri az ottani viszonyokat, onnan nem szoktak visszajönni az emberek, mert elrabolják őket, és ha nem jön váltságdíj, a nőket eladják, mindenki tudja milyen munkára, a férfiakat meg bányákba viszik dolgozni. Olyan átéléssel és őszintén mondta, hogy kezdtem elképzelni magunkat a lerongyolódott síruháinkban, a bányában robotolva életünk hátralévő részében. Sötétre festette a képet a hölgy. Félve kérdeztem meg tőle, hogy mégis mit lehet akkor tenni ilyen esetben. "Imádkozni, csak imádkozni", volt a cseppet sem megnyugtató válasza. Ez történt az indulás előtti napon. Senkinek nem szóltam a várható veszélyekről. Tehát elindultunk az Ismeretlenbe a fent említett napon tizenkilencen, ebből egy lány, Lilla, akit érdemes kiemelni, mert fantasztikusan állt helyt a sokszor embert próbáló körülmények között, a többiekkel együtt. Már a ferihegyi repülőtéren feltűnést keltettünk a furcsa zsákjainkkal és a mindenre elszánt ábrázatunkkal. A repülőúton Moszkva felé semmi említésre méltó nem történ, ha csak az nem, hogy sarló-kalapáccsal díszített evőeszközökkel ebédelhettünk. Egyébként a vörös csillag és egyéb jól ismert jelképek teljesen természetesen ott vannak Moszkvában mindenhol.

MOSZKVA

A híres Rosszia szállodába vitt a transzferbusz, ami közvetlenül a Vörös tér mellett található. Ez a világ egyik legnagyobb szállodája ma is. Az egyes bejáratok között busszal kell közlekedni. Itt szálltak meg annak idején a Kremlbe raportra hívott kommunista országok vezető emberei. A lemenő nap fényében csodálhattuk meg ezt a valóban gyönyörű Vörös teret, a Kreml-el, a Gum-áruházzal, a Lenin mauzóleummal, a tökéletes Lenin hasonmással, akivel fotózkodhattak a turisták, ami nem volt könnyű, ugyanis "Lenin" folyamatosan tök részeg.

Engem nagyon meglepett és meghatott, hogy itt a téren lévő, gondolom az egyik leghíresebb ortodox templomban az akkor elhunyt II. János Pál Pápa lelki üdvéért folyt a mise. Bevetettük magunkat a moszkvai éjszakai életbe. Végigjártuk a környéken fellelhető kocsmákat, bárokat, klubokat. Rendkívül pezsgő, lüktető és drága világváros Moszkva. Azon meg sem lepődtünk, hogy éjjel három körül két szőke orosz szépség szőrén ülve meg a lovat, viharos vágtában száguld el mellettünk a széles sugárút járdáján, azt kiabálva oda nekünk, hogy "a lovak eladók". Meglepetésünkben meg sem kérdeztük, mibe kerülnek.

A KAUKÁZUS

Reggel indulás Mineralnye Vody-ba, a Kaukázus kapujában fekvő városba. Ez a repülőút már kicsit izgalmasabb volt és egy kicsit időutazás is. Amíg Moszkva ma a világ egyik leggyorsabban fejlődő, modern metropolisza, addig az orosz vidék rendkívül szegény és elmaradott. Itt a kaukázusi népekről és vidékről beszélek. Megdöbbentő volt látni a Mineralnye Vody-i repteret. Képzeljünk el egy 30 évvel ezelőtti magyar vidéki poros vasútállomást. A "reptéri busz" egy félbevágott munkásbusz, amit egy Zil típusú teherautó húzott. Láttam a többiek arcán is az aggodalmat a csomagok, pénztárca, videó, egyebek tekintetében. Itt várt ránk két kisbusz meg az idegenvezetőnk, Liana, nemzetiségére nézve, Kabar. Az úti célunk, az Elbrusz, négyórányi buszútra volt a reptértől, mélyen bent a Kaukázusban.

KABAROK

Ezen a vidéken Kabarok élnek, kb. 700 ezren az oroszországi kabar tagköztársaságban. Egymás közt már csak oroszul beszélnek, noha még sokan ismerik a kabar nyelvet. Hogy tűnik el egy ősi nyelv és egy ősi kultúra a Nagy Testvér védőszárnya alatt! Érdemes megjegyezni, hogy mi magyarok a népvándorlás alatt éltünk együtt a kabarokkal, nem is rövid ideig. Erről az itteniek nagy része tud és minket, magyarokat, testvérnek tekintenek. Megtanultunk néhány kabar szót, amik ugyan rövidek voltak, de lehetetlen helyesen kiejteni őket. Elhatároztam, keresek közös szavakat, ami magyarul és kabarul ugyan azt jelenti. Csak azt nem tudtam, hogy fogjak hozzá, mivel ők oroszul beszélnek, én meg még úgy se. A két hét alatt mindent megtettem a cél érdekében, sikertelenül. És az utolsó napon megtörtént a csoda, de ezt majd a megfelelő helyen.

Elfoglaltuk a szállásunkat egy kedves kis hegyi üdülő falucskában, ami 2000 méter magasságban feküdt, festői környezetben. Meglepően színvonalas volt maga a szálloda is és az egész falu. Itt jegyzem meg, hogy az itteniek nem mosolyognak. Ez nem azt jelenti, hogy nem kedvesek vagy barátságosak, sőt. Csak nem mosolyognak. Ez még nekünk is furcsa volt, mit élhetnek át mondjuk az amerikaiak, ahol ugye, mint tudjuk ...

HELISÍ, HELIBOARD

Kellene végre írni a sízésről és a tájról, de azért kerülgetem ennyire, mert valóban leírhatatlan. A környezetről mindennél jobban mesél az a pár ezer kép és 8 órás videó anyag, ami készült. Talán csak annyit, hogy a méretek megdöbbentőek. Egy léptékkel nagyobbat képzeljünk, mint amit az Alpokban látunk. 10-20 km-es hómezők fent 3-4 ezer méter magasságban. Lenyűgöző és tiszteletet parancsoló. És mindenek felett ott magasodik, uralva a tájat, az Elbrusz, jellegzetes, dombszerű dupla csúcsa, a maga szerény 5642 méteres magasságával.

A sízés tekintetében azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy a világ egyik legjobb, ha nem a legjobb szűzhavas terepe. Már csak azért is, mivel Kanadában, például Wistler-ben, ami az egyik leghíresebb helisís terep, van 21 helikopteres társaság (nem helikopter), úgy itt összesen volt egy helikopter. El lehet képzelni, hogy mi valóban olyan helyeken járhattunk, ahol előttünk még a madár sem. Volt is ebből némi gond az árakkal kapcsolatban, mivel az az egy helikopter erősen monopolhelyzetben volt. Maga a helisízés rendkívül professzionális módon és eszközökkel történt, teljes biztonságban és nagy odafigyeléssel. Minden nap szondázták a havat, modern bippereket csatoltak ránk, a hegyivezetők felkészültek, nagy tudásúak. A helikopter pilótája Kecskeméten volt oktató és valóban olyan bravúrokra volt képes, amiknek a James Bond filmekben csak a szerény utánzatát láthatjuk.

A helisízések alkalmával mindig két csoportra oszlottunk, a nehezebb és a gyengébb terepre kívánkozókéra. Akik a nehezebbet választották azok meg is kapták valóban. Volt néhány olyan felszállás és olyan hegycsúcs, ahova a helikopter csak a fél kerekét tudta letenni, mert nem volt több hely, mi kiugráltunk és csak mikor elment a gép láttuk hova kerültünk. Egy zsebkendőnyi területen voltunk a világ tetején, ahonnan nem lehetett sehol sem látni a lefele vezető utat, annyira meredek volt körbe mindenhol. Egy felhőkarcoló szélén állva érezhet valami ilyet az ember. Mindenki kipróbált, félelmet ritkán ismerő síző vagy bordos volt, aki ide jött, de néhány riadt körbe és egymásra pillantás után, szégyenérzet nélkül kimondtuk, jöjjön vissza a gép. Persze mégis lementünk. Először a hegyivezető. Visszaszólt rádión, hogy minden rendben, jöhetünk, de semmiképpen ne álljunk meg, ha már elindultunk, mert néhány mázsa hó folyamatosan jön velünk együtt, mintegy futószőnyegen síelünk, ami természetes is ilyen helyzetben, de ha mégis megállnánk pihenni a szinte függőleges falon, akkor félő, hogy bedarál. Amire viszont komolyan felhívta a figyelmünket, hogy miközben jövünk lefelé, folyamatosan nézzünk jobbra is, balra is, keresve a lehetséges menekülési útvonalakat, arra az esetre, ha megindul az egész hegyoldal. Ezektől a jó tanácsoktól megnyugodtunk és egyenként elindultunk. A gyengébb utat választóknak valóban lényegesen könnyebb volt. Képzeljünk el egy kb. 20 km hosszú kék vagy enyhén piros pályának megfelelő meredekségű, érintetlen, szűzhavas területet. A videó ennél valamivel többet mond, de nem eleget.

ELBRUSZ, CSÚCSTÁMADÁS

A negyedik nap környékén a csapat nagy része felköltözött a 3800 m magasan fekvő akklimatizációs szálláshelyünkre. Itt már nem volt víz, hóléből melegítettünk. A szállás olajoshordókból kialakított szállodai szobák, elég puritán körülmények között, de nagyon hangulatos és izgalmas is egyben. A lemenő napban a látvány feledtet minden kényelmetlenséget. Kicsit ebben a magasságban mindenki más állapotba kerül. Jelentkeznek a jellemző magassági tünetek. Aludni szinte lehetetlen az első éjszakákon, vagy csak nagyon felületesen. Koncentráló képesség erősen lecsökken. Azt tapasztaltam, hogy mindenki össze-vissza, értelmetlen dolgokról beszél körülöttem. Kiderült, én is. Másnap tettünk egy úgynevezett akklimatizációs túrát 4700 m magasságig. Egyikünk sem volt híres hegymászó, mindenkit megviselt, de élveztük is. Az út nagyobb részét hágóvassal a lábunkon és jégcsákánnyal kezünkbe tettük meg, amiknek használatához rövid kiképzést is kaptunk. Nem olyan egyszerű és veszélytelen dolog a jég és az azon való mászás, mint ahogy azt gondolná az ember. Fönt eltöltöttünk valamicske időt, hogy szokjuk, de a napsütés ellenére kezdett az időjárás szigorodni. Ezen azt kell érteni, hogy jön a szélvihar, és könnyen tud 30-40 fok lenni mínuszban. Elindultunk lefele, gondolván ez már játék a fel úthoz képest. Nem így lett.

Késő délután érkeztünk vissza a táborba, ahol tulajdonképpen összeestünk. Éjjel kettőkor volt az ébresztő a csúcstámadáshoz, 5642 m. Ezt már nem mindenki vállalta. Bevallom én sem. Sajnos nem jutott fel senki a csúcsra az időjárás miatt. Minden kudarc és nehézség ellenére feledhetetlen emlék marad mindenkinek ez a hegymászó kaland.

Érdekességképpen, az Elbruszt legelőször megmászó túrát egy magyar katona vezette. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a világ legmagasabban fekvő akklimatizációs szállóját is egy magyar hegymászó csoport égette porig. A romjai még látszanak. [ Azóta kiderült, ez mégsem így van, íme a helyesbítés, amit az érintettek személyes ismerősétől kaptunk: Ami a leégett turistaházat illeti azoknak a magyaroknak nem sok közük volt a tűz kitöréséhez, hacsak nem annyi, hogy volt amelyikük pénz és iratok nélkül ugrott ki az ablakon, és igen kalandos viszonyok között igen komoly adósságba kerülve tudott csak hazautazni. Aznap vihar volt, ezért mindenki a házban volt, legtöbben a szobájukban, és amikor kiütött a tűz mindenki eszeveszetten menekült. A magyaroknak gyakorlatilag mindenük odaveszett. A tüzet egyébként egy felborult benzinkanna okozott amit a szállóban a tűzhely mellett (!) tároltak. A hatóságok valamiért tényleg a magyarokra akarták kenni a dolgot, de ha mást nem azt sikerült elérniük, hogy a közhiedelemben ez tudatosuljon.]

ALAPTÁBOR

Visszatértünk a barátságos 2000 méter magasságba és mindent ott folytattunk, ahol abbahagytunk. Szinte otthon éreztük magunkat.

Adós vagyok még a közös kabar-magyar szavakkal. Tehát az utolsó napon elmentünk a piacra és én feltettem magamban, hogy magyarul beszélek a kabar emberekkel. Miközben egy kötött sapkára alkudtam, persze magyarul, mondtam, hogy kicsi ez nekem. Erre a nénike szeme felcsillant és mondta, "kicsi", "kicsike", így mondják ők is kabarul. Nagyon megörültem a felfedezésnek és a további beszélgetésből kiderült, hogy a bárányt ők is "barany"-nak mondják.
A haza utunk kicsit fárasztó és szerencsére eseménytelen volt.

Oszd meg:

Kövess minket: